Töröküljlemellém

Egy hónapja megint mélypontra kerültem, mint, ahogy ebben a kiszámíthatatlan és néha kitaszítónak érződő világban mindannyian.

Nem találtam a helyemet.

Sokat szenvedtem az egyetemen, mert úgy éreztem, hogy, amit csinálok, amiért küzdök, az nem én vagyok.

Többen biztos tudjátok, hogy keleti nyelvek és kultúrák, török szakirányon szereztem idén diplomát. Végeláthatatlan küldetésnek tűnt, sok kényszermegállóval, amikért tulajdonképpen végül mérhetetlenül hálás vagyok.

Vegyük például a 2020-as új-zélandi kilenc hónapos kiruccanásomat, ami az eddig eltöltött életem legcsodálatosabb időszakaként él bennem azóta is.
Sok helyen dolgoztam, szereztem tapasztalatot, megismertem új embereket, folyamatosan erősödtem, fejlesztettem az életben való túléléshez szükséges képességeimet.
2016-ban Törökországban önkénteskedtem hat hetet, ami az első önálló utazásom volt, távol mindenkitől.

Általános iskolában rengeteg mindent csináltam, jártam táncolni, focizni, kézilabdázni, zongorára, néptáncra, megfordultam különféle táborokban. Már akkor is írogattam, fotózgattam, gitározni tanultam.

Tulajdonképpen itt kezdődött minden, ami most éppen kitesz engem.

Aztán a gimnáziumi évek alatt többet írtam, a média órák alkalmával még jobban beleszerelmesedtem a mozgó és fénykép világába, akkor valamelyik évben vissza is hívtak a Sárvári Írótáborba.

Az egyetemi időszakban, azonban lekoptak rólam ezek a hobbik, valahogy máshova terelődött a hangsúly, továbbra is írtam, 2019-ben kiadtam az első e-book novelláskötetemet, több helyen megjelent írásom, és 2020-ban a 100 szóban Budapest pályázat legjobb 11 pályázói közé kerültem.

Táncolni már csak bulikban szoktam, de olyankor rengeteg emberrel meg tudok ismerkedni, és kiadhatok magamból mindenfélefajta indulatot, stresszt, mert egyszerűen ez az, amit évekig csináltam.

Folyamatosan építem a régi, és új kapcsolataimat, kilépek a komfortzónámból, bárhol megállom a helyemet, és ennek szerencsére a munkáltatók, munkatársak is hangot adtak.

Elengedhetetlen vagyok.

Aztán persze csak elengednek, mert senki sem pótolhatatlan, de jó érzés tudni, hogy ragaszkodnak az emberhez, nem igaz?

Mindezek ellenére, a legtöbb esetben nem tudom szavakba foglalni, hogy ki vagyok, mit csinálok, mivel foglalkozom, mivel töltöm a szabadidőm. Mert annyi minden érdekel, annyi mindent csinálnék, és próbálom is ki magam, hogy azt nem tudom annyival elintézni, hogy „Ja, egyébként villamosmérnök vagyok.”

Minden alkalommal, amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy de mégis miért PONT a török szakot választottad? Elmesélem azt a kis anekdotát, hogy hát, gimnázium végén nem tudtam eldönteni pontosan mi is szeretnék lenni, és végül úgy határoztam, hogy egy érdekes nyelvszak mellett adom le a voksomat, és később, lehetek fordító, vagy idegenvezető.

És miért pont a török nyelv?

Mert a keresztanyám anno több alkalommal elvitt minket nyaralni oda, és azóta is a rabja vagyok az országnak és a kultúrának.

Azóta elvégeztem egy idegenvezetői képzést is, de valahogy az idő múltával elhalványult bennem ez a tudat, hogy én mindig is ebben az országban, és ezzel szerettem volna foglalkozni.

Most viszont, a hosszú évnyi tanulás, és küzdés után, talán elérkezik az a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy  „Szia, Barbi vagyok, Törökországban idegenvezető, szeretek írni, fotózni, a barátaimmal, családommal lenni.”

Így hát ennek tiszteletére, újra felélesztem Törökülj le mellém blogomat, amit még a 2016-os bodrumi kirándulással indítottam.

Ha minden igaz, június 4-én indulok, Sidébe, vagy Alanyába, de több helyen megfordulok majd elméletileg.

Ismét, már ez a jól ismert kettős érzelem dübörög bennem felváltva, hogy félek is, de iszonyatosan várom ezt az új szakaszt az életemben.

Kalandra fel!

Megint.