Az anyukám megkérdezte, amikor kijöttek meglátogatni engem Törökországba, hogy miért szeretek én ennyire itt élni? Nem mintha nekik nem tetszett volna a nyaralás, csak felmerült benne a kérdés.
Már egy ideje folyton folyvást fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy miért is ragaszkodom ehhez a helyhez ennyire.
Akik megkérdezik tőlem, hogy de mégis, hogy jött neked az, hogy Törökországban dolgozz, mindig az a válaszom, hogy hát a keresztanyámmal nagyon sokat jöttünk nyaralni ide, és már akkor szerelem volt első látásra minden.
Ez a tapasztalat, persze enyhén szólva sem fedi le a valóságot, hiszen egészen más egy öt csillagos all inclusive szállodában eltölteni egy hetet, olyan emberekkel körülvéve, akiket azért fizetnek, hogy finoman fogalmazva fényesre nyalják a seggedet is, mint benne lenni a valódi életben, már mondjuk akár több mint két szezon át.
Az első talán, ami eszembe jut, az a lazább tempó.
Nem mondanám azt, hogy Törökországban az emberek nem dolgoznak keményen, mert higgyétek el, rengeteget kell nekik is gürizniük ahhoz, hogy akár a minimálbért megkapják, ami hiszitek vagy nem, de kevesebb, mint Magyarországon.
Ebben a két évben azt vettem észre, hogy a törökök egy más hőfokon égnek, dolgoznak persze, de nem aggódják magukat halálra semmin. Kivéve, ha fociról van szó, de persze most is csak humorizálok. Többnyire.
Persze vannak időpontok, amiken meg kell jelenni, de mi van, ha késnek egy kicsit? Semmi. Dolgoznak, de közben ki mondta azt, hogy ne lehetne meginni egy teát, vagy elszívni egy cigit a boltba bejött ismerőssel?
Így igaz, senki.
Megállnak egy pillanatra, és próbálják megélni a jelent, hiszen ki tudja mit ad még az élet nekünk?
Nem esik messze tőlem az a hozzáállás sem, hogy itt a család és az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. Én mondjuk olyan családban nőttem fel szerencsére, ahol egyértelmű volt az, hogyha valamelyikünknek szüksége van valamire, segítségre, jó szóra, pénzre, akkor segítünk, ahogy tudunk. De talán ez nem mindenkire vonatkozik.
Itt viszont, nem számít, ki fia borja vagy, mert ígyis-úgyis ismerik legalább két családtagodat, és ha azt mondod a szomszédodnak, hé, segíts már felhozni egy szekrényt a lépcsőházból, még a legkisebb gyerek is rohan felvenni a papucsát, hogy megfogja a kezével a szekrény szélét.
És ha nem is ismernek éppen, mert külföldi vagy, és nem tudnak senkihez sem kötni a kis sarki boltban, akkor is azt tapasztalod, hogy bizalommal és szeretettel fordulnak hozzád.
Példának okáért, ehhez kapcsolódóan két eset is történt velem a közel múltban.
Egyik nap bementem a helyi Starbucksba egy jó kis White Chocolate Moccha-ert, mielőtt rohantam volna a reptérre, és amikor fizetni akartam, akkor jöttem rá, hogy előző este a barátomnál maradt a bankkártyám, és természetesen készpénz semmi nem volt nálam. És mondtam a baristának, hogy ne haragudj, de még sem kérem a rendelésem, mondta, hogy dehogynem, vigyem el csak nyugodtan. Csak néztem rá, mint a messiásra, hogy úristen tesó, el sem tudod képzelni, mennyire szükségem volt most erre.
Végül pár napra rá beugrottam, és kifizettem a tartozásomat, és ő meg csak nézett rám, hogy azta.
Hasonló eset volt, amikor egy autómosóba gurultam be, és a legtöbb helyen lehet kártyával fizetni, itt nem lehetett, hiába volt nálam a bankkártyám.
És ugyanez megtörtént, adtam neki negyven lírát a száz helyett, és megígértem, hogy visszaadom. Kb. 2 hétre rá mentem újra törleszteni az adósságomat, a fószer, aki segített persze nem volt bent, két hete voltam itt, és nem tudtam fizetni, ezért most oda szeretném adni a 100 lírát-mondtam, 3 embernek kellett elmagyaráznom ugyanezt, mire a főnök elém került, és megismételtem a szitut, majd mosolyogva elköszöntünk.
Az is nagyon tetszik, hogy amikor látják, hogy nem tudok leparkolni, mert nem látok rendesen, vagy a mögöttem lévők közül senki nem áll meg, hogy időt adjon, valaki odajön hozzám, és megállítja a forgalmat, és a visszapillantó tükörbe mutogat, hogy meddig menjek és mit csináljak.
Azt add a másiknak, amit te is szeretnél kapni.
Talán ez az egyik leghasznosabb gondolat, amit valaha megtanultam anyától még annak idején.
Nekem ugye török barátom van, már több, mint egy éve, és amitől rettenetesen féltem az az, hogy hogyan fogok én beilleszkedni egy ennyire más kultúrába, vallási szférába, közegbe, családba.
És ami igazán megerősítette a kapcsolatomat, mind az országgal, mind a párommal, az az, hogy a családja teljes mértékben elfogad engem, mint európai hölgyeményt, nőt, lányt, csajt.
Különbözőek vagyunk?
Persze.
Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük?
Egyértelműen.
Máshogy öltözködünk?
Van, akivel igen.
De mindez egyáltalán nem számít, mert ugyanúgy viselkedünk, mintha egy lenne a nemzetiségünk, mintha a saját ismerősünkkel, családtagunkkal tennénk. Ugyanúgy megkérdezem az anyukáját, hogy tudok-e segíteni a vacsiban, ugyanúgy kimosom a ruhákat, vagy felporszívózok, mint otthon tenném, ugyanúgy, megkérdezzük egymástól, hogy milyen napod volt. Nevetünk, esszük egymás főztjét, megpusziljuk egymást, együtt imádkozunk a ramadan végén.
Szeretettel fordulunk a másikhoz, és ez magától egy gyönyörű, és őszinte tiszteletbe, kapcsolatba megy át, mert ugyanúgy emberek vagyunk.
Persze azt sem mondom, hogy vannak olyan részei Törökországnak, ahol ez nehezebben megy, és ez nem jelenti azt, hogy nem moderáljuk magunkat egymás előtt, pl. nem bontok fel egy sört a családi vacsinál, ha a szülők is ott vannak, de ilyen és hasonló áldozatokat a saját családi közegünkben is hozunk. Mert tiszteljük őket. De ez csak az én személyes tapasztalatom.
Szeretem még, hogy itt van tenger. Nem számít, hogy esik az eső, vagy hidegebb van, csak nézed a vizet, és egy olyan megnyugvást ad, amit talán máshol nem találnál. Bár ez is gondolom egyén kérdése. Nem mellesleg nem nagyon van hideg itt, ahol én vagyok, csak hűvösebb a levegő. Apa például észrevette, hogy olyan, mint fűtésrendszer, olyan nincs itt, mert tulajdonképpen nincsen rá szükség.
Imádom a török konyhát. Ha a barátom megkérdezi, mit rendeljünk, az első ösztönös és
legőszintébb válaszom, hogy kebab. Ettél már jó adana kebabot? Nem csak belerakják az egy darab pitát, sültkrumplit, kis fonnyadt salit a tálkádba, hanem adnak rendes mennyiségű húst, salit, rizst, joghurtot, paradicsomos mártogatóst külön, savanyúságot, és kézzel lábbal ehetsz, ha kitörlöd a tálkádat, nem szól senki egy büdös szót sem.
Tudod mi még a nagyon a király? A piac. Annál gyönyörűbb és forgalmasabb helyet nem találni sehol- és most nem a bazárról, hanem a mindennap máshol felállított piacra gondolok, zöldség piacra, ahol kiülnek a nénik, bácsik, kiabálnak, hogy mi mennyibe kerül, ahol kínálgatnak, hogy megkóstold a pisztácia krémet, és ahol olyan illat jön a gyümölcsökből, zöldségekből, gözleméből, sajtból, hogy kétszer megállsz, hogy megtöröld a nyálad.
Amit pedig a legjobban szeretek az országban, hogy megtaláltam a szerelmet, amire mindig is vágytam. Persze rohadtul nehéz egy fedél alá hozni két kultúrát, két országot, kifejezetten akkor, amikor még nincsen megvetve teljesen a lábatok alatt a talaj, amikor még mindig bizonytalan, de úgy érzed, hogy minden különbség ellenére, semmi sem akadályozhat meg titeket, hogy együtt legyetek, az valami csodálatos érzés.
Egy szónak is száz a vége, kicsit megszaladt a mondandóm, de ha azon agyalsz, hogy érdemes-e Törökországba látogatnod, akkor a válaszom igen, és vagy imádni fogod, vagy farok felvágva menekülsz majd, de az biztos, hogy semmi vesztenivalód nincsen, mert csak tapasztalsz többet ebből az egyébként silány életből valami újat, valami forrót, valami egészen mást, amit eddig sohasem.
Utolsó kommentek