Amikor azt mondom, hogy idegenvezető vagyok, az emberek többsége arra gondol, hogy jaj, de jó munka is az, van idő nyaralni, csak vezetni kell a kirándulásokat, eltinglitanglizok, mesélgetek az országról, történelmi helyekről, henyélgetek a tengerparton.

Ehhez képest, heti hét nap reggeltől estig talpon vagyunk, amellett, hogy elvégezzük a kötelező feladatokat, úgymint reptérre menés, utasok fogadása, buszra ültetése, információ átadása, másnap a hotelek bejárása, valamint nullhuszonnégyben elérhetőnek kell lennünk az utasok számára telefonon is. Egy jobb napomon csak 7 hotelbe kell elmennem, ez vezetéssel együtt nagyjából 8 óra, de van olyan nap is, amikor legalább 12 szállodát kell meglátogatni, akkor is, ha az utas arra sem méltat, hogy írjon egy sms-t, hogy nem tart igényt a szolgáltatásaimra. Emellett rengeteg adminisztratív feladatunk van, az otthoni, illetve a törökországi iroda felé, valamint minden este sms-ket kell küldenünk a transzfer indulásáról azoknak az utasoknak, akik másnap kirándulni mennek. És ezeket akkor is el kell küldenünk, amikor éppen a hazainduló vendégekkel foglalkozunk a reptéren. Ja, meg persze a Budapestre menő összes vendégnek is szövegesüzenetet kell küldeni a transzferbusz érkezéséről.

Állandóan függünk valamitől, nincs olyan, hogy ne kellene egyszerre tíz féle dolgot észben tartanunk, és ezek még csak azok a feladatok, amik általánosan kötelezőek. Ezekhez jönnek még pluszban azok, amik a turisták kéréseiből származnak.

Megpróbálom összefoglalni hány munkakört fedek le önnönmagamban.

Tehát először is hotel guide, alias hotel idegenvezető vagyok, aki azért felel, hogy a szállodákban minden rendben legyen az utasainkkal, tájékoztassam őket, és minden kérdésükre választ adjak.

Aztán vagyok még jegyértékesítő, ugyanis tőlem tudják megvenni a vendégek a kinti iroda által forgalmazott kirándulásokat, ezzel egyetemben marketing specialista is, hiszen minden kirándulásról el kell mondanom, hogy miért érdemes menni, és én mit ajánlok a vendégeknek.

Egyszerre vagyok sofőr, hiszen heti 1500 km-ket vezetek, ami nem kis rizikófaktor itt Törökországban.

Programszervező szerepkört is betöltök, hiszen minden alkalommal mérnöki pontossággal kell megterveznem a következő információs órák megtartását úgy, hogy sehonnan ne késsek el, és legyen fél óra ebédszünetem is, hogy ne forduljak le a székről a 10. hotelem után sem.

Akár hiszitek, akár nem, de orvosnak, és gyógyszerésznek is lennem kell, ugyanis vannak utasok, akik engem kérdeznek meg arról, hogy a hányáshasmenésre kapott orvosságokat, milyen adagolással szedjék, annak ellenére, hogy értelemszerűen ráírták nekik a dobozra.

Olyan is van, aki dacol azzal, amikor kerekperec megmondom neki, hogy a biztosítót kell hívni egészségügyi probléma esetén, de neeem, ő köti az ebet tovább a karóhoz, hogy de már pedig ők direkt ilyen biztosítást kötöttek, hogy nekem kell szólni. NA nem.

Ügyfélszolgálatosként is tevékenykedem szabadidőmben, valamint telefonos segélyhívóként, hiszen minden egyértelmű, vagy kevésbé egyértelmű dolog miatt IS engem hívnak. Persze ki mást, ha nem engem, ezzel nincs semmi baj.

Panaszkezelőként főállásban tolom, a héten volt egy olyan kedves esetem, ahol a vendég felhívott a kirándulásra menet, hogy már KÉT ÓRÁJA buszoznak, és még nem értek oda. Ő le akar szállni, kedves Barbara, adja vissza a pénzünket, buszozni máshol is tudunk. Igaz, még csak másfél órája voltak úton, amit mondtam is nekik, és valóigaz, hogy még plusz egy óra várt rájuk, de nem én vezetem a nyamvadt buszt, nem én mondom meg hány hotelnél kell megállni, és azt sem én szabályozom, hogy hol zajlik majd az adott program. De hát kedves Barbara, intézze el nekem, én fizettem magának, fizesse ki a taxinkat hazafele. Persze, mert nyilván én vagyok az irodatulajdonos, és nyilván az én kötelességem kifizetni a „kellemetlenséget”. Aki csoportos kirándulásra fizet be, annak számolnia kell a késésekre, hosszabb transzferutakra. Ezen persze már csak sírva nevetek.

Vagyok még akkor fordító, és tolmács is, például egy párnak segítettem a spa részlegen masszázs időpontokat foglalni. Olyan profin tolták a török wellnesses kollégák az alkudozást, hogy végül 8 kezelést vásárolt a két utas, de úgy nyomták a szöveget és az árakat, kedvezményeket, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Minőségellenőrként akkor kell helyt állnom, amikor a vendégek bevisznek a szobájukba, hogy felmérjem a terepet, hogy valóban olyan bődületesen lakhatatlan, mint ahogy elmesélték.

 

 

A pszichológusi, valamint társalkodónői pozícióért nem fizetnek pluszban, azonban talán ez a legjobban élvezhető része az egésznek, hiszen ilyenkor úgy érzem, hogy megbíznak bennem az utasok, igényt tartanak arra, hogy elmondhassák a bánatukat, hogy kérdezgessenek a kinti életemről, hogy meséljenek kicsit magukról. Ezek legalább emberi pillanatok.

Nem úgy, mint azok, amikor az utas kifizet egy adott összeget, és esetlegesen valamiben elcsúszik az elvárás a kapott szolgáltatástól, és rajtam vezetik le az egész éves feszkójukat, mintha én tehetnék mindenről.

De köszönöm szépen, már ezeket sem igyekszem felvenni.

Egyszónak is száz a vége, idegenvezetőnek lenni iszonyúan fárasztó. És habár tényleg izgalmas, hogy egy másik országban vagyunk, érnek azért impulzusok, tapasztalatok, jó pillanatok, de mit számít ez, ha igazán nincs ideje az embernek kiélvezni mindezt.

Most már másfél hónap eltelt, rohadtul meleg van, és a feladatok csak gyarapodnak, kezdem úgy érezni, hogy jöhetne már a szeptember, mert ennyi szerepkörben lassan előjönnek a skizofrén hajlamaim is.

Azért jó buli na. A vezetés csodálatos. Mármint az autó.