Töröküljlemellém

Az anyukám megkérdezte, amikor kijöttek meglátogatni engem Törökországba, hogy miért szeretek én ennyire itt élni? Nem mintha nekik nem tetszett volna a nyaralás, csak felmerült benne a kérdés.

Már egy ideje folyton folyvást fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy miért is ragaszkodom ehhez a helyhez ennyire.

Akik megkérdezik tőlem, hogy de mégis, hogy jött neked az, hogy Törökországban dolgozz, mindig az a válaszom, hogy hát a keresztanyámmal nagyon sokat jöttünk nyaralni ide, és már akkor szerelem volt első látásra minden.

Ez a tapasztalat, persze enyhén szólva sem fedi le a valóságot, hiszen egészen más egy öt csillagos all inclusive szállodában eltölteni egy hetet, olyan emberekkel körülvéve, akiket azért fizetnek, hogy finoman fogalmazva fényesre nyalják a seggedet is, mint benne lenni a valódi életben, már mondjuk akár több mint két szezon át.

Az első talán, ami eszembe jut, az a lazább tempó.

Nem mondanám azt, hogy Törökországban az emberek nem dolgoznak keményen, mert higgyétek el, rengeteget kell nekik is gürizniük ahhoz, hogy akár a minimálbért megkapják, ami hiszitek vagy nem, de kevesebb, mint Magyarországon.

Ebben a két évben azt vettem észre, hogy a törökök egy más hőfokon égnek, dolgoznak persze, de nem aggódják magukat halálra semmin. Kivéve, ha fociról van szó, de persze most is csak humorizálok. Többnyire.

Persze vannak időpontok, amiken meg kell jelenni, de mi van, ha késnek egy kicsit? Semmi. Dolgoznak, de közben ki mondta azt, hogy ne lehetne meginni egy teát, vagy elszívni egy cigit a boltba bejött ismerőssel?

Így igaz, senki.

Megállnak egy pillanatra, és próbálják megélni a jelent, hiszen ki tudja mit ad még az élet nekünk?

Nem esik messze tőlem az a hozzáállás sem, hogy itt a család és az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. Én mondjuk olyan családban nőttem fel szerencsére, ahol egyértelmű volt az, hogyha valamelyikünknek szüksége van valamire, segítségre, jó szóra, pénzre, akkor segítünk, ahogy tudunk. De talán ez nem mindenkire vonatkozik.

Itt viszont, nem számít, ki fia borja vagy, mert ígyis-úgyis ismerik legalább két családtagodat, és ha azt mondod a szomszédodnak, hé, segíts már felhozni egy szekrényt a lépcsőházból, még a legkisebb gyerek is rohan felvenni a papucsát, hogy megfogja a kezével a szekrény szélét.

És ha nem is ismernek éppen, mert külföldi vagy, és nem tudnak senkihez sem kötni a kis sarki boltban, akkor is azt tapasztalod, hogy bizalommal és szeretettel fordulnak hozzád.

Példának okáért, ehhez kapcsolódóan két eset is történt velem a közel múltban.

Egyik nap bementem a helyi Starbucksba egy jó kis White Chocolate Moccha-ert, mielőtt rohantam volna a reptérre, és amikor fizetni akartam, akkor jöttem rá, hogy előző este a barátomnál maradt a bankkártyám, és természetesen készpénz semmi nem volt nálam. És mondtam a baristának, hogy ne haragudj, de még sem kérem a rendelésem, mondta, hogy dehogynem, vigyem el csak nyugodtan. Csak néztem rá, mint a messiásra, hogy úristen tesó, el sem tudod képzelni, mennyire szükségem volt most erre.

Végül pár napra rá beugrottam, és kifizettem a tartozásomat, és ő meg csak nézett rám, hogy azta.

Hasonló eset volt, amikor egy autómosóba gurultam be, és a legtöbb helyen lehet kártyával fizetni, itt nem lehetett, hiába volt nálam a bankkártyám.

És ugyanez megtörtént, adtam neki negyven lírát a száz helyett, és megígértem, hogy visszaadom. Kb. 2 hétre rá mentem újra törleszteni az adósságomat, a fószer, aki segített persze nem volt bent, két hete voltam itt, és nem tudtam fizetni, ezért most oda szeretném adni a 100 lírát-mondtam, 3 embernek kellett elmagyaráznom ugyanezt, mire a főnök elém került, és megismételtem a szitut, majd mosolyogva elköszöntünk.

Az is nagyon tetszik, hogy amikor látják, hogy nem tudok leparkolni, mert nem látok rendesen, vagy a mögöttem lévők közül senki nem áll meg, hogy időt adjon, valaki odajön hozzám, és megállítja a forgalmat, és a visszapillantó tükörbe mutogat, hogy meddig menjek és mit csináljak.

Azt add a másiknak, amit te is szeretnél kapni.

Talán ez az egyik leghasznosabb gondolat, amit valaha megtanultam anyától még annak idején.

Nekem ugye török barátom van, már több, mint egy éve, és amitől rettenetesen féltem az az, hogy hogyan fogok én beilleszkedni egy ennyire más kultúrába, vallási szférába, közegbe, családba.

És ami igazán megerősítette a kapcsolatomat, mind az országgal, mind a párommal, az az, hogy a családja teljes mértékben elfogad engem, mint európai hölgyeményt, nőt, lányt, csajt.

Különbözőek vagyunk?

Persze.

Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük?

Egyértelműen.

Máshogy öltözködünk?

Van, akivel igen.

De mindez egyáltalán nem számít, mert ugyanúgy viselkedünk, mintha egy lenne a nemzetiségünk, mintha a saját ismerősünkkel, családtagunkkal tennénk. Ugyanúgy megkérdezem az anyukáját, hogy tudok-e segíteni a vacsiban, ugyanúgy kimosom a ruhákat, vagy felporszívózok, mint otthon tenném, ugyanúgy, megkérdezzük egymástól, hogy milyen napod volt. Nevetünk, esszük egymás főztjét, megpusziljuk egymást, együtt imádkozunk a ramadan végén.

Szeretettel fordulunk a másikhoz, és ez magától egy gyönyörű, és őszinte tiszteletbe, kapcsolatba megy át, mert ugyanúgy emberek vagyunk.

Persze azt sem mondom, hogy vannak olyan részei Törökországnak, ahol ez nehezebben megy, és ez nem jelenti azt, hogy nem moderáljuk magunkat egymás előtt, pl. nem bontok fel egy sört a családi vacsinál, ha a szülők is ott vannak, de ilyen és hasonló áldozatokat a saját családi közegünkben is hozunk. Mert tiszteljük őket. De ez csak az én személyes tapasztalatom.

Szeretem még, hogy itt van tenger. Nem számít, hogy esik az eső, vagy hidegebb van, csak nézed a vizet, és egy olyan megnyugvást ad, amit talán máshol nem találnál. Bár ez is gondolom egyén kérdése. Nem mellesleg nem nagyon van hideg itt, ahol én vagyok, csak hűvösebb a levegő. Apa például észrevette, hogy olyan, mint fűtésrendszer, olyan nincs itt, mert tulajdonképpen nincsen rá szükség.

Imádom a török konyhát. Ha a barátom megkérdezi, mit rendeljünk, az első ösztönös és

legőszintébb válaszom, hogy kebab. Ettél már jó adana kebabot? Nem csak belerakják az egy darab pitát, sültkrumplit, kis fonnyadt salit a tálkádba, hanem adnak rendes mennyiségű húst, salit, rizst, joghurtot, paradicsomos mártogatóst külön, savanyúságot, és kézzel lábbal ehetsz, ha kitörlöd a tálkádat, nem szól senki egy büdös szót sem.

Tudod mi még a nagyon a király? A piac. Annál gyönyörűbb és forgalmasabb helyet nem találni sehol- és most nem a bazárról, hanem a mindennap máshol felállított piacra gondolok, zöldség piacra, ahol kiülnek a nénik, bácsik, kiabálnak, hogy mi mennyibe kerül, ahol kínálgatnak, hogy megkóstold a pisztácia krémet, és ahol olyan illat jön a gyümölcsökből, zöldségekből, gözleméből, sajtból, hogy kétszer megállsz, hogy megtöröld a nyálad.

Amit pedig a legjobban szeretek az országban, hogy megtaláltam a szerelmet, amire mindig is vágytam. Persze rohadtul nehéz egy fedél alá hozni két kultúrát, két országot, kifejezetten akkor, amikor még nincsen megvetve teljesen a lábatok alatt a talaj, amikor még mindig bizonytalan, de úgy érzed, hogy minden különbség ellenére, semmi sem akadályozhat meg titeket, hogy együtt legyetek, az valami csodálatos érzés.

Egy szónak is száz a vége, kicsit megszaladt a mondandóm, de ha azon agyalsz, hogy érdemes-e Törökországba látogatnod, akkor a válaszom igen, és vagy imádni fogod, vagy farok felvágva menekülsz majd, de az biztos, hogy semmi vesztenivalód nincsen, mert csak tapasztalsz többet ebből az egyébként silány életből valami újat, valami forrót, valami egészen mást, amit eddig sohasem.

Úgy hozta az élet, hogy idén kicsit több időt fogok eltölteni Törökországban. Azt nem mondanám, hogy eddigi életem a legpraktikusabb döntése volt, de úgy éreztem, hogy most ezt kell tennem. Néha muszáj kicsit a szívünkre is hallgatni, nem igaz?

Azonban kipattant a fejemből egy gondolat, hogy amíg el nem kezdődik a szezon, addig megpróbálom hasznosan eltölteni az időmet, és igyekszem felfedezni az Alanya városa által kínált szépségeket és látnivalókat.

Ez a gondolat annyira belelkesített, hogy meg is terveztem az első kirándulást és a csütörtöki napomat eszerint is töltöttem el.

Alanyáról tudni kell, hogy 90%-ban a turizmusra épül, és a legnagyobb élet nyáron tölti meg a várost, továbbá a téli-tavaszi időszakban minden itteni lakos az elkövetkezendő szezonra készül.

Alapvetően amikor valaki Alanyába foglal magának szállást, ez nem feltétlen jelenti azt, hogy a központban fog elhelyezkedni, ugyanis egészen Okurcalartól, Mahmutlarig húzódik az üdülőterület(legalábbis ez a rész a legkedveltebb). Alanya régiójába tartoznak ezek a települések is, ami 45 km-t foglal magába. Ezeken a kintebbi területeken helyezkednek el a monumentális 5*-os szállodák, és a központban a kisebb, ugyanakkor szintén jó minőségű hotelek (persze vannak félpanziós opciók is, illetve apartmanok, airbnb-k, stb.)

A Földközi-tenger partján húzódik végig a régió, ezért is olyan népszerű a turisták körében. A központ gyalogosan tökéletesen bejárható, azonban a külső területek elérésére elengedhetetlen valamilyen közlekedési eszköz használata.

Na már most az én elképzelésem az, hogy bemutassam azokat a helyeket, amelyek kevesebb költségvetésből is bejárhatóak a hétköznapi emberek számára, vagy azoknak, akik inkább egyedül fedeznék fel a világot, mint ahogy én is tettem már párszor életemben. Persze szerintem sok esetben nagyon hasznos egy utazási iroda szolgáltatásait igénybe venni.

Szóval az első napom célpontja a legtriviálisabb, és a legkönnyebben megközelíthető látnivaló volt a központtól, nem beszélve arról, hogy a legnépszerűbb is.

Mi most jelenleg egy kicsit fentebbi részen lakunk Cikcilliben, de innen is 25 perc sétára található a tengerpart. Én ebben az esetben gyalog közlekedtem mindenhova, így a nap végére 14 km-rel zártam a kiruccanásomat, de ha valaki a központban foglal szállást, akkor nem kell ekkora távolságokat bejárnia ehhez az útvonalhoz.

Befelé haladva az Atatürk bulváron, egy óriási szobor található Mustafa Kemal Atatürkről, aki megalapította a köztársaságot Törökországban 1923-ban. Szinte mondhatjuk azt, hogy jelentős kultuszt von maga köré a törökök meghatározó részénél.

Ezután tovább sétáltam a fentebb említett Atatürk bulváron, amelyen sorra helyezkednek el az éttermek, üzletek, bazárok, minden tulajdonképpen, amire egy nyaraló turistának szüksége lehet. Egészen a Kleopatra part végéig mendegéltem, ami szinte sivatagi homokhoz hasonló strandjáról híres. Elméletileg Marcus Antonius ajándékozta feleségének, Kleopatranak esküvői ajándékként Alanya városát, és innen kapta a nevét a part az egyiptomi uralkodónőről.

Ehhez azért meglehetősen sokat tesznek hozzá a vállalkozók, akik ezeket a tengerparti bárokat üzemeltetik, ugyanis sokan átszitálják a homokot, hogy kevesebb kavics, szennyeződés legyen, és minél finomabb homokon sétálhassanak az ide látogatók. De hát a turistákért mindent, nem igaz?

Ezután megálltam egyet kávézni a várhoz vezető úton, itt is gyönyörű parkok, játszóterek, ill. kedi-evi (macskaház) van a kóbor cicáknak. Sokan azt gondolják, hogy istenítik őket a törökök, pedig csak szimplán szeretik őket, olyan szép megtermett macskák vannak, hogy úgy néznek ki, mintha egy szerető családtól szöktek volna el.

Majd igénybe vettem a Teleferik nevezetű felvonót, ami mindennap 9:30-20:00-ig nyitva áll. Egy irányba 130(2380 Ft), oda-vissza 140 török líra (2563 Ft). Én csak felfelé vásároltam a jegyemet, mert szerettem volna lesétálni a hegyoldalról. Egyszer mindenképpen megéri a libegőzés, mert lélegzetelállító a táj ebből a szögből is. Az egyik oldalon a tenger, a másikon pedig az egymás hegyén-hátán sorakozó épületek tömkelege.

Felérkezve, még nagyjából 1-1,5 km megtétele szükséges, hogy elérkezzünk a várhoz, de szépen ki van építve az útvonal. Egyébként a várhoz szintén fel lehet jutni gyalog, busszal (1, 40, 50-es számúak), valamint autóval, vagy taxival, (a turistáknak mindig érdemes megbeszélni az árat előre a sofőrrel, mert előszeretettel kerítenek felfelé, valamint hasznos, ha van nálunk aprópénz, ugyanis a visszaadás sem az erősségük sokszor.)

A várhoz is tartozik belépő, ennek az ára 65 TL (1190 Ft), 8:00-16:30-ig engedig be az utolsó látogatókat, egyébként 17:00-kor zár be.

A várfal 6,5 km-en keresztül húzódik a hegy oldalán, elvileg a világ legnagyobb vára az Alanya kalesi. Többnyire romok maradtak meg belőle, ahogyan a történelmével kapcsolatban is csak néhány részlet világos. Kyr Vart a keresztény dinasztia egyik tagja volt, és 1221-ben I. Alaadin Keykubad elfoglalta tőle az alanyai várat, ahol később palotát építtetett.

A kilátás persze innen is leírhatatlan módon tárulkozik elénk. Úgy fújt a szél, hogy egészen a csontjaim közé hatolt, kicsit ilyen testen kívüli élmény társult hozzá, mintha egy Bizánc-kori udvarhölgyként ábrándoztam volna a lovagomról a morajló tenger kékségében elmélyülve.

Itt fent található a Süleyman dzsámi, régi épületek maradtak fent, néhol éttermekké alakították át őket, árusok itt-ott húzódtak az utcán elszórva. A hegyoldalon kecskék csemegéztek, és tyúkok kapirgáltak az árnyékban.

Most a tavasz nagyon szeles, viszont a napon kellemes, jó idő van, de azért ajánlom a széldzseki használatát. Nyáron viszont inkább a korai, vagy a kései órákban ésszerűbb fellátogatni, különben nagy az esély egy finom hőguta megszerzésére.

Miután kicsodálkoztam magamat és felmásztam minden lehetséges pontra, elindultam a lefelé vezető úton, azonban egy kereszteződésben találtam magamat kis idő után.

Tudjátok, van a mesékben, amikor a főhős előtt is kettéágazik az út, és biztosak lehetünk benne, hogy a legnehezebbet fogja választani. Na, ez velem is így történt.

Sziklatörmelékeken haladtam lefelé, és itt már minden lépés úgy fájt, mintha kínoztak volna, hogy mondjak el mindent, amit tudok, és olyan elhagyatott épületek árnyéka alatt toltam magamat lefelé, hogy azt hittem, valaki félholtan kiugrik a várvédők közül, és a fejemet veszi.

De így még izgalmasabb út van mögöttem. Majd végül leértem a kikötőhöz, de előtte még megcsodáltam a Vörös tornyot (Kizil kule) felülről, ide már nem volt lelkierőm felmászni, de majd egy nap erre is sort kerítek.

Nagy nehezen pedig visszaérkeztem a kedvenc tengerparti báromhoz, az Alanya Beach Nr. 6-hez, amiről majd a későbbiekben szintén beszámolok, ha érdekel titeket, hol lehet igazán nyugodt strandolós napot eltölteni.

Ez nagyjából egy 5 órás program volt nekem, de hangsúlyozom, ehhez nem kell a legtöbb esetben ennyit sétálni, de én ilyen mazochista vagyok na, nincs mit tenni. 

Miközben írom ezt a bejegyzést, rájöttem, hogy a Damlatas barlangot meg elfelejtettem lecsekkolni, de ez is beleépíthető az útvonalba, majd oda is elviszlek titeket.

Ha érdekelnek további utazási akcióim, kövess be tiktokon, instagramon és a Töröküljlemellém facebook oldal is legyen a kedvenceid között.

Na puszi!

Amikor azt mondom, hogy idegenvezető vagyok, az emberek többsége arra gondol, hogy jaj, de jó munka is az, van idő nyaralni, csak vezetni kell a kirándulásokat, eltinglitanglizok, mesélgetek az országról, történelmi helyekről, henyélgetek a tengerparton.

Ehhez képest, heti hét nap reggeltől estig talpon vagyunk, amellett, hogy elvégezzük a kötelező feladatokat, úgymint reptérre menés, utasok fogadása, buszra ültetése, információ átadása, másnap a hotelek bejárása, valamint nullhuszonnégyben elérhetőnek kell lennünk az utasok számára telefonon is. Egy jobb napomon csak 7 hotelbe kell elmennem, ez vezetéssel együtt nagyjából 8 óra, de van olyan nap is, amikor legalább 12 szállodát kell meglátogatni, akkor is, ha az utas arra sem méltat, hogy írjon egy sms-t, hogy nem tart igényt a szolgáltatásaimra. Emellett rengeteg adminisztratív feladatunk van, az otthoni, illetve a törökországi iroda felé, valamint minden este sms-ket kell küldenünk a transzfer indulásáról azoknak az utasoknak, akik másnap kirándulni mennek. És ezeket akkor is el kell küldenünk, amikor éppen a hazainduló vendégekkel foglalkozunk a reptéren. Ja, meg persze a Budapestre menő összes vendégnek is szövegesüzenetet kell küldeni a transzferbusz érkezéséről.

Állandóan függünk valamitől, nincs olyan, hogy ne kellene egyszerre tíz féle dolgot észben tartanunk, és ezek még csak azok a feladatok, amik általánosan kötelezőek. Ezekhez jönnek még pluszban azok, amik a turisták kéréseiből származnak.

Megpróbálom összefoglalni hány munkakört fedek le önnönmagamban.

Tehát először is hotel guide, alias hotel idegenvezető vagyok, aki azért felel, hogy a szállodákban minden rendben legyen az utasainkkal, tájékoztassam őket, és minden kérdésükre választ adjak.

Aztán vagyok még jegyértékesítő, ugyanis tőlem tudják megvenni a vendégek a kinti iroda által forgalmazott kirándulásokat, ezzel egyetemben marketing specialista is, hiszen minden kirándulásról el kell mondanom, hogy miért érdemes menni, és én mit ajánlok a vendégeknek.

Egyszerre vagyok sofőr, hiszen heti 1500 km-ket vezetek, ami nem kis rizikófaktor itt Törökországban.

Programszervező szerepkört is betöltök, hiszen minden alkalommal mérnöki pontossággal kell megterveznem a következő információs órák megtartását úgy, hogy sehonnan ne késsek el, és legyen fél óra ebédszünetem is, hogy ne forduljak le a székről a 10. hotelem után sem.

Akár hiszitek, akár nem, de orvosnak, és gyógyszerésznek is lennem kell, ugyanis vannak utasok, akik engem kérdeznek meg arról, hogy a hányáshasmenésre kapott orvosságokat, milyen adagolással szedjék, annak ellenére, hogy értelemszerűen ráírták nekik a dobozra.

Olyan is van, aki dacol azzal, amikor kerekperec megmondom neki, hogy a biztosítót kell hívni egészségügyi probléma esetén, de neeem, ő köti az ebet tovább a karóhoz, hogy de már pedig ők direkt ilyen biztosítást kötöttek, hogy nekem kell szólni. NA nem.

Ügyfélszolgálatosként is tevékenykedem szabadidőmben, valamint telefonos segélyhívóként, hiszen minden egyértelmű, vagy kevésbé egyértelmű dolog miatt IS engem hívnak. Persze ki mást, ha nem engem, ezzel nincs semmi baj.

Panaszkezelőként főállásban tolom, a héten volt egy olyan kedves esetem, ahol a vendég felhívott a kirándulásra menet, hogy már KÉT ÓRÁJA buszoznak, és még nem értek oda. Ő le akar szállni, kedves Barbara, adja vissza a pénzünket, buszozni máshol is tudunk. Igaz, még csak másfél órája voltak úton, amit mondtam is nekik, és valóigaz, hogy még plusz egy óra várt rájuk, de nem én vezetem a nyamvadt buszt, nem én mondom meg hány hotelnél kell megállni, és azt sem én szabályozom, hogy hol zajlik majd az adott program. De hát kedves Barbara, intézze el nekem, én fizettem magának, fizesse ki a taxinkat hazafele. Persze, mert nyilván én vagyok az irodatulajdonos, és nyilván az én kötelességem kifizetni a „kellemetlenséget”. Aki csoportos kirándulásra fizet be, annak számolnia kell a késésekre, hosszabb transzferutakra. Ezen persze már csak sírva nevetek.

Vagyok még akkor fordító, és tolmács is, például egy párnak segítettem a spa részlegen masszázs időpontokat foglalni. Olyan profin tolták a török wellnesses kollégák az alkudozást, hogy végül 8 kezelést vásárolt a két utas, de úgy nyomták a szöveget és az árakat, kedvezményeket, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Minőségellenőrként akkor kell helyt állnom, amikor a vendégek bevisznek a szobájukba, hogy felmérjem a terepet, hogy valóban olyan bődületesen lakhatatlan, mint ahogy elmesélték.

A pszichológusi, valamint társalkodónői pozícióért nem fizetnek pluszban, azonban talán ez a legjobban élvezhető része az egésznek, hiszen ilyenkor úgy érzem, hogy megbíznak bennem az utasok, igényt tartanak arra, hogy elmondhassák a bánatukat, hogy kérdezgessenek a kinti életemről, hogy meséljenek kicsit magukról. Ezek legalább emberi pillanatok.

Nem úgy, mint azok, amikor az utas kifizet egy adott összeget, és esetlegesen valamiben elcsúszik az elvárás a kapott szolgáltatástól, és rajtam vezetik le az egész éves feszkójukat, mintha én tehetnék mindenről.

De köszönöm szépen, már ezeket sem igyekszem felvenni.

Egyszónak is száz a vége, idegenvezetőnek lenni iszonyúan fárasztó. És habár tényleg izgalmas, hogy egy másik országban vagyunk, érnek azért impulzusok, tapasztalatok, jó pillanatok, de mit számít ez, ha igazán nincs ideje az embernek kiélvezni mindezt.

Most már másfél hónap eltelt, rohadtul meleg van, és a feladatok csak gyarapodnak, kezdem úgy érezni, hogy jöhetne már a szeptember, mert ennyi szerepkörben lassan előjönnek a skizofrén hajlamaim is.

Azért jó buli na. A vezetés csodálatos. Mármint az autó.

Lassan két hete vagyunk kint, és ezen a héten elkezdődött az igazi munkás élet.

Hétfőn érkezett az első full charterünk, 150 fővel. Ezen az estén, két buszon kellett beszélnem, ekkor meglehetősen izgultam, de ez csak akkor derült ki, miután sietve felpattantam a buszra. Úgyhogy kicsit el-elcsuklott a hangom, mindenesetre emelt fővel jöttem le az utasoktól.

A vezetésről már írtam legutóbb, azóta már sokkal jobban megy, nem igazán gondolkodom azon, hogy baj lehet, így nem stresszelek előre tőle, de azért akadnak pulzust növelő szituációk. De, hozzá kell tennem, hogy már én is kedvesen tologatom le a lassabb sofőröket a belső sávból. Mert, ha menni kell, hát menni kell, főleg az egésznapos talpon levések, és reptérre oda-vissza rohangálások után.

 Azóta érkezett szerdán egy újabb gépünk, ahol már sokkal összeszedettebben kommunikáltam a mikrofonnal, és még vicceket is sütöttem el.

Ma pedig, úgy írom ezt a bejegyzést, hogy túlvagyok az első önálló hoteles napomon. Ugyan, csak 8 hotelbe kellett ellátogatnom, de azért ez is kemény „első napnak” számított.

Kicsit mondjuk elnéztem a menetrendet, plusz egy óra szünetet hagytam magamnak, így mindenhova több, mint időben értem oda. De szerencsére a vendégek rugalmasak voltak, így hamarabb szabadultam.

A legtöbb esetben gördülékenyen mentek a találkozók, de ma is akadt utas, aki nem volt maradéktalanul elégedett pl. a szobájával. Ezt próbáltam megoldani, de sajnos a hotel nem tudott mit csinálni, hiszen azt kapták, amit kifizettek.

Ami nagyon zavar, hogy sajnos sok kérdésre nem tudom a választ. Ez abból fakad, hogy én is kb. annyi információval rendelkezem, mint az utasok, van összesen 25 hotelem, ahol mindent magamnak kell megtudni, mi merre van, mi hogy működik az adott hotelen belül, stb. Erre kaptam is szemforgatásokat, meg megjegyzéseket, hogy na, még ezt se tudod. De mindent megkérdezek, megnézek, és azon vagyok, hogy a vendégeket elégedetten hagyjam magukra. Eddig úgy gondolom ez sikerült is.

Sokat kell beszélgetni az utasokkal, nagy igényük van rá, hogy meséljenek. Akik ismernek, azok tudják, hogy nekem ez nem mindig könnyű, úgyhogy nullhuszonnégyben a komfortzónámon kívül sprintelek kőkeményen.

Rohadt fárasztó, de végülis megéri.

Elég gyakran nem tudnak a hoteldolgozói angolul, így kénytelen vagyok a törököt használni. Ha magamnak intézem a vásárlást, rögtön törökül szólalok meg, hogy gyakoroljam a nyelvet, azonban húzós esetekben mindig először az angoltudásom próbálom bevetni, ugyanis törököt most használom úgy istenigazából beszélt nyelvként, és éles szituációkban, nem írásban. Ez sokkal nehezebb, de sikerül.

Például kedden, kb. este11-re értem haza, mert hoteleztünk. Lefeküdtem, füldugó be, mert egyébként képtelenség a kinti hangzavartól nyugovóra térni. Már éppen lementem alfába, amikor az utolsó gondolatom átfutott az agyamon, hogy vajon mi lesz akkor, ha este hív egy vendég.

Na ebben a pillanatban, nem megcsörrent a telefon?

Rögtön kipattant a szemem, beleszól a fiatalember, hogy éppen az ügyeleten van, egész délután ment a hasa, csináljanak vele valamit, de a nővérke vagy orvos, csak törökül beszél. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, gyorsan kikerestem, hogy mondják a hasmenést, és végül ingyenes infúziókezeléssel sikerült orvosolni ezt a galibát is.

Azért meg kell mondjam stresszes ez a szakma, jócskán, főleg kezdőként.

A bejegyzést a mai nap fénypontjával zárnám.

Az utolsó hotelemben négy fiatallal volt találkozóm, akiknek a kijutása körülményes volt, ezt nem részletezném, és nyilván a késői gép, és érkezés sem segített a helyzeten. De úgy búcsúztak tőlem, hogy miattam sokat javult a véleményük az utazásról, és nekem köszönhetően, már két csillagot szívesen adnak összességében a szervezésre.

Ez azt is elfelejtette velem, hogy majdnem sírva fakadtam a városközpontban, mert képtelenség volt parkolni abban az őrületben, de végül az is csak sikerült oda-vissza keringések és kétidegösszeroppanás között.

Azért hosszú lesz ez a négy hónap, de ha bírom szusszal, még lehet ebből fényes karrier is.

Köszi a figyelmet!

Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, amikor elkerülsz egy ismeretlen helyre, és minden rohadtul idegen, mindent meg kell szokni, fel kell venni a ritmust, be vagytok szarva a gatyátokba rendesen, de valahogy mégis úgy gondoljátok, hogy azon a helyen vagytok, ahol lennetek kell.

Mert én most teljesen ebben a szituációban találtam magamat.

Persze erre nagyjából számítottam, de azért bőven akadnak meglepetések.

Tehát szombat délután megérkeztünk egy kollégámmal, és már a reptéren a harmadik idegenvezető várt minket, akivel megvártuk a velünk érkező utasokat.

Azután tovább mentünk az Antalya-i irodába, ahol átvettük a szezonra kapott autónkat. Nagyon cuki Hyundai, pont ilyet képzeltem.

Ami a vezetést illeti, meglehetősen fenék izzasztó.

Szóval azt tudni kell, hogy Törökországban természetesen létezik a KRESZ, mint olyan, de ha azt mondom, hogy az emberek fittyet hánynak rá, akkor még finoman fogalmaztam.
Egyébként szerencsésen levezettem még a repülés napján, röpke 2,5 óra alatt, és csak egyszer fulladtam le a lámpánál, mert elfelejtettem egyesbe tenni… Természetesen jól ledudáltak.
Általában 50-es, 70-es, és 82-es sebességkorlátozás van, na már most, ezt képtelenség betartani, mert az emberek mennek vagy 100-al (szerintem itt is finomítok), te meg csak lesel, mint Laci a moziban, hogy ezt mégis hogyan.

Én ugyebár Alanyában lakom, az itteni hoteleket kell majd intéznem, azonban heti háromszor át kell „ugranom” Antalyaba, ugyanis onnan indulnak a repülők. Az elmúlt három napban már kb. 700 km-t levezettem, és tegnap már úgy érkeztem haza, hogy egészen élveztem is.

Kezdem megszokni, hogy az emberek a felező vonalon mennek, mert nem tudják eldönteni, hogy melyik sáv tetszik nekik, természetesen index nélkül bevágnak eléd, és nem elég, hogy épp csak arra tudsz figyelni, hogy mi van előtted, mögötted, és ki előz balról, ezek még jobbról is simán bevágnak eléd jelzés nélkül.

Azt már meg sem említem, hogy folyamatosan dudálnak, a sarkon parkolnak, ahonnan képtelenség kilátni, ha át akarsz menni az úton nem engednek el, lazán mennek a korlát melletti sávon, ami nem is út, néhány dinnye leesik a teherautókról, de hát kit izgat.

Valamelyik nap konkrétan lerobbant előttem egy busz, amit alig bírtam kikerülni, mert senki nem akart beengedni a másik sávba, hátulról dudáltak, akkor kicsit belém állt az ideg, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy a törökök jó sofőrök, ha ennyire mernek menőzni.

A lényeg, hogy asszimilálódom, és már én is tudok előzni is.

Az érkezésem napján csak a címet kaptam meg, meg is érkeztem, de nem tudtam pontosan jó helyen vagyok-e. Hívtam a török főnököt, aki várt rám, mondta, hogy itt áll, és abból az irányból jön egy férfi, arra menjek. Megörültem, nagyban integetek a csávónak, visszainteget, mire kiderült, hogy ő nem velünk van, csak jelezte a hölgy, hogy arra menjek.

Mármint eddig annak tűnik, de reménykedem.

Most úgy érzem, ha ezt a négy hónapot túlélem, akkor nincs lehetetlen az életben.

Van ez a töménytelen mennyiségű információ, probléma, nehézség, kérdés, de meg kell oldani, oszt csőváz.

Az első éles bejegyzésemnek most legyen itt a vége, és jelentkezem majd, amint lesz időm megint, bár abból szűkösen csurran cseppen majd, azért igyekszem.

Addig is, görüşürüz.