Eddig úgy telik a nyár, mintha világéletemben közöm lett volna ehhez a török városhoz, kultúrához, emberekhez. Már nem ijedek meg, ha valaki törökül kezd el beszélni hozzám, bár még mindig rosszul esik, amikor angolra váltanak, de elmosolyodom, amikor meglepődnek, ha az angol megszólításuk után törökül válaszolok.

Az utakon már csukott szemmel is végig tudnék menni 140-nel, a párhuzamos parkolás szinte elsőre sikerül, és a gyalogosokat én is csak úgy engedem át a zebrán, ha tudatosan küldöm a jeleket az agyamnak: nekik van elsőbbségük. (Ez kevésbé szimpatikus szokás, ami rám ragadt itt kint.)

A meleghez képtelenség hozzászokni szerintem, és ezzel kapcsolatban csak az az egy vígasztal, hogy a helyiekről is ugyanúgy csatakokban folyik a víz bármit is csinálnak, mint rólam.

A munkával kapcsolatban pedig úgy érzem, hogy a szezon eleji visszarázódás után, egy egészen más szakemberként állok a dolgokhoz. Nem tagadom, a tavalyi év meglehetősen megviselt, sok hullámvölgyön mentem keresztül, és azt nem mondom, hogy nem megy fel a pumpám és akar kiugrani az agyam a szememen, és a szívem az orromon keresztül néha a sok hülyeség miatt, de veszek egy mély levegőt, megteszek, amit tudok, majd a nap végén leteszem a munkát, és hagyom, hogy elmossa a tenger.

Persze, amikor hajnali fél négykor hív az utas, már az első mondatával elküldve mindenkit a picsába, hogy a szállodában nem tudnak nekik szobát adni, olyankor nehezen megy a visszaalvás, de hát mindenkinek vannak rosszabb napjai na.

Összességében úgy látom, hogy az utasok meg vannak elégedve a munkámmal, és tényleg csak azokon a dolgokon nem tudok változtatni, amikhez nincs hatásköröm.

Azért nagyon fura abba belegondolni, hogy gyerekkorom óta a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy akkor is beszéljek, amikor nincs miről, vagy, hogy stresszhelyzetben ne sírjam el magamat a gombóccal a torkomban, most meg konkrétan ezekből keresem a pénzemet.

Reggeltől estig járom a szállodákat, volt már, hogy egy érkezéssel 17 szállodám jött, és ebben az esetben sincs az, hogy máshogy álljak az utashoz, hanem ugyanúgy átadok minden információt, amit kell, válaszolok a néha ostoba kérdésekre, és igyekszem a lehetőségekhez mérten megkönnyíteni vagy megoldani a problémájukat.

Tavaly a szezon végén azt mondtam, hogy egy napot sem vagyok képes tovább dolgozni, mert biztosan idegösszeroppanást kapok, de mára már azt mondom, hogy nem csak jó vagyok végre valamiben, de szeretem is csinálni.

Mert nyilván, senki nem akar bunkó, két méteres izomállatokkal veszekedni, vagy kihúzni a gyufát a menedzsernél, de amikor az utas azt mondja, hogy köszönöm, és csodálatos ember, az minden ilyen szituációt felülír, és bárkivel szívesen birkózom egyet képletesen persze.

Ebben az egészben a szerelem sem utolsó persze, sőt egy húzósabb nap után, néha semmi más nem segít a tenger morajlásán és a kabócák ciripelése mellett, csak az, hogy van kihez odamenni, és szeretve lenni.

De lényeg a lényeg, élek, az élet nem könnyű, de én kurva erős vagyok, és ha néha el is sírom magam, mert hát emberből vagyok, legalább a kocsiban teszem, vagy álomba pityergem magamat.

Haladok.