Töröküljlemellém

Nem tudom biztosan, hogy vagytok-e sokan, akik kíváncsian vártátok a záró bejegyzést törökországi kint létemről, de most így két hónap elteltével megérett bennem, hogy valamilyen szinten pontot, de legalábbis vesszőt, kettőspontot, kérdőjelet, felkiáltójelet tegyek az elmúlt nyár végére, megírom nektek, mi is zajlik bennem az elmúlt időszakban.

Aki rendszeresen olvasta a gondolataimat, tudhatja, hogy az én világomban nem létezik az a fogalom, hogy egységesen érezzek valami iránt. Az a valami, ami velem történik, mindig ambivalens érzésekkel fog közre, mindig úgy érzem, hogy abban a kilátástalan helyzetben, amiben éppen vagyok, felbukkan valami szeretetreméltó, és a jó dolgokban is szemet szúrnak a szar érzések.

Ez ebben a felvonásban sincsen másképpen.

De mielőtt ezekre kitérnék, engedjétek meg, hogy korábbi, még a másik blogban írt bejegyzésemre hivatkozzak.

Arról írtam anno, hogy nem számít, hogyan terveztük el az jövőnket, amikor 17 vagy 18 évesen belevágtunk abba a közhelyesen nagybetűs ÉLETNEK hívott katyvaszba, menni kell előre akkor is, ha máshogy alakulnak a jól megtervezett célok. Amiket már gyerekként ölelgettünk magunkhoz, na, ez lesz, ami nekem kell.

Én 2014-ben, azért választottam az ELTE, keleti nyelvek és kultúrák, török szakirányát, hogy később idegenvezetőként, vagy fordítóként tevékenykedjek, és habár tudjátok, hogy idáig rögös út vezetett, 2022-ben elértem ezt az álmomat. Olyan volt-e mint terveztem?

Kurvára nem.

De ha most belegondolok, mégis csak olyanná vált, mint amire mindig is vágytam.

Én voltam az az ember, aki folyton sodródott az árral, soha nem tudta merre menjen, így mindig kereste a kiutat abból, amiben éppen benne van, mert soha nem érezte magáénak igazán.

Amikor belekezdtem júniusban az idegenvezetői munkába, akkor szintén úgy gondoltam, hogy ehhez én kevés vagyok, nekem nincs erre elég lélekjelenlétem, energiám, szívem, hogy úgy végezzem, ahogy teljesen elvárják tőlem.

Aztán teltek a hónapok, és valahogy belerázódtam. Azt nem mondom, hogy a szezon végén sem értek meglepetések, de úgy éreztem, hogy bármit képes vagyok megoldani, és azzal az őszinte hozzáállásommal, ami nekem van, azzal őszinte, gyermeki, de mégis tanult lelkemmel, igenis bennem van az, hogy hitelesen, önmagamat nem megtagadva tudjam végezni a munkámat.

Mégis, mire elérkezett a szeptember, úgy éreztem, nem vagyok képes még egy napot eltölteni kint, hálátlan, magukat mindennél feljebb tartó vendégekkel tovább.

Belefáradtam.

Nem voltam elég erős több hónap után sem, hogy az általuk elvárt igényeket, ami nyilván nem tőlem függött, ne vegyem magamra. Gyengének éreztem magam, mint mikor az első harmat rátelepszik az egész mezőre, és ahelyett, hogy fellélegezne, hogy végre folyadékot kapott, csak összerogy erőtlenül, mintha nem erre várt volna egész végig.

Az első pár hónapom csak a munkából állt, és nem is írtam semmi másról nektek sem. Aztán augusztusban elérkeztem egy olyan pontra, hogy ez így nem mehet tovább, és úgymond kezembe vettem a sorsomat. Kizökkentettem magamat a nem olyan komfortos, de már szinte megszokott, monoton munkamorálomból, és belevetettem magamat Alanya városa által adott lehetőségekbe.

Elmentem randizni.

„… személyiségemből adódóan nem az eszemre, hanem a szívemre hallgattam, és istenem, de jól is tettem…”

Ugyanis megismertem életem szerelmét.

Életem szerelmét úgy, hogy nem is gondoltam bele, hogy bármi komoly kisülhet belőle, egyszerűen csak mentem a szívem után, a megfáradt, beleőrült szívem után, hogy fellélegezzen végre kicsit a hétköznapokból, hogy érje valami más is azon kívül, hogy semmibe vagyok nézve, hogy valaki kicsit megsimogassa, megölelje, és azt mondja, teljesen elég vagy.

Persze mondhatjátok azt, hogy a szerelem elmúlik, mint ahogy sokan is teszik, de mégis, szeretném azt hinni, hogy velünk ez másképpen lesz. Hogy igenis van esély arra, hogy egy életen át szeressek, tiszteljek valakit annyira, hogy csak vele akarjak lenni évtizedek után is. Hogy igenis jár nekem az Disney filmekből belém ivódott fantomkép, hogy a szerelemnek semmi nem szab határt, csak te magad. Na meg a gonosz boszorkány, de őt egy jól célzott ütésből ki lehet iktatni a képből.

Az én tervem az volt, hogy egyetem után, Törökországban lehessek idegenvezető.

És akármennyire is küzdöttem ellene, próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy nekem egészen más irányba kellene tartanom, most itt vagyok.

Nem csak azért, mert a szívem most odahúz, hanem azért is, mert végre valamire azt mondhatom, hogy ebben jó vagyok. Még akkor is, ha az erőmön, a komfortzónámon felül kell teljesítenem, de azt mondhatom, ez vagyok én, Barbi vagyok, huszonhét éves, idegenvezető.

Jelenleg persze minden bizonytalan, én itthon vagyok, a birtanem, az egyetlenem, pedig kint, és minden nap egyre nehezebb ezt szem előtt tartani, hogy még egyszer újra együtt leszünk, akár örökké, akár addig, amíg a jóisten azt akarja, de jelenleg úgy érzem, hogy mindent meg kell tennünk, hogy ez a terv is valóra váljon.

Mert, ha van, amit megtanultam magamtól, hogy bárhogy is alakuljanak a terveink, az elvárásaink ebben az alapjába véve felborult és megborult életben, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

 Alakíthatjuk, tervezhetjük kedvünk szerint, mert a miénk.

Ez most az enyém.

​