Vannak mindig olyan szakaszok az életemben, amikor nem tudom mi fog következni legközelebb, és ez gyakran szorongással tölt el, hiszen próbálom kitalálni, hol is lenne a helyem igazán, azonban az élet valahogy mindig tudja, hogy mikor van szükségem egy lökésre, és olyankor oda helyez át, ahol megtalálhatom magam megint.

Így kerültem most is a „Feketék partjára”, Zanzibárra.

Talán álmomban sem gondoltam, hogy egyszer Afrikáig sodródom, mert ez egy olyan terület, ami életvitel szempontjából nem feltétlen csábító egy európai embernek.

Amikor megérkeztem, és éjszaka vittek haza a szállásunkra, csak tátott szájjal kapkodtam a fejemet, mert fel sem fogtam azt, amit látok. Amikor pedig megérkeztünk a lakáshoz, és a kolléganőm már úgy mozgott a környéken, mint aki teljesen otthon érzi magát, akkor fokozódott bennem az érzés, hogy hova is kerültem.

Ez a sokkos állapot, kb. 1 hétig tartott, mostanra pedig már én is egészen komfortosan járok-kelek egymagam is.

Na de mitől is akadtam ki ennyire?

Amikor Zanzibárra gondoltam, és talán az utazók is arra gondolnak, hogy szép fehér homokos part, türkiz kék víz vesz majd körül mindenhol, pálmafák és kókuszdiók, trópusi gyümölcsök és all in clusive szállodák.

Hakuna matata.

Ezek egyébként mind, meg is vannak.

Csak, hogy a valóság a kapukon és az elképzeléseken túl mi is, na az a sokkoló.

Ha megyünk az utakon, végig félkész, vályogházak sorakoznak, a legtöbb esetben az ablakoknak nincs üvege, és néha az ajtó is csak egy kendővel van letakarva. Minden szanaszét van hagyva a házak körül, kecskék, zebuk, csirkék rohangálnak fel-alá, és néha azon gondolkodom, hogy vajon feltűnne-e a gazdájának, ha megfognék egyet magamnak.

A házak előtt ülnek az asszonyok, a homokban játszanak a gyerekek, a lócán fekszenek a férfiak, de fekszenek két tégla közé kinyúlva, vagy a ház előtti törmelékeken, a verandán, az út mellett, a megrakodott platós kocsi tetején is.

A kis boltok úgy néznek ki, mintha egy konténerbe be lenne hajigálva mindenféle kacat, és sokszor észre sem lehet venni, hogy ezek valójában üzletek.

A kis buszok annyira tele vannak, hogy legalább három ember áll a hátulján kívülről, platós kocsikon heringekként utazik egyszerre talán 20 ember is, a kis pici gyerekek pedig gyakran egyedül bandukolnak iskolába akár kilométereken keresztül.

A házakba a legtöbb esetben nincs bevezetve a víz, az áramot van, hogy 48 órára kikapcsolja a kormány, hogy spóroljon, a ház előtt felállított vas edényekben főznek, és mindenki kipakolja a portékáit a kis bódéjába a ház előtt.

A szemetet napi szinten elégetik, minden vasárnap füst gomolyog az ablakom alatt, és még a kis madárkák is hozzám próbálnak berepülni, hogy meneküljenek.

A közlekedés, eddigi országjáró tapasztalataim alapján talán a legveszélyesebb, és nem csak azért, mert egyszerre 2 autót is megelőz a harmadik, hanem mert gyalogosan megállás nélkül mennek és mennek az emberek, átrohannak az úton, épp, hogy felállnak az aszfaltról, amikor jön az autó 80 km/h-val, és ami még ezt is tetézi, hogy éjszaka, közvilágítás hiánya mellett, ugyanezt csinálják. Ráadásul szegénykéim úgy beleolvadnak a sötétségbe, hogy mindig imádkozom a sofőröm bal oldalán, hogy el ne üssünk ma se senkit.

És csak nézek.

Mert bármerre is fordítom a fejemet, nyomorúságot, szegénységet, trehányságot, koszt, szemetet, és tehetetlenséget vélek felfedezni. És ezzel most nem leírni akarom őket, hanem ez a valóságuk. Egyelőre még próbálom megfejteni az okát, de az első és egyértelmű válasz rá, a pénz hiánya. Ez persze nem feltétlen ad arra okot, hogy semmi mással ne foglalkozzunk magunk körül, így még ezzel a válasszal nem elégedtem meg.

Talán vissza sem tudom adni jól szavakkal, ami itt van.

A kezdeti megrázkódtatásokon azért már túl vagyok, és nagyon sok szépsége van ennek az országnak. Hamarosan ismét jelentkezem, és igyekszem témákra bontani ezt a kalandomat is.

Ui.: A sör amúgy jó.