Töröküljlemellém

Nem tudom biztosan, hogy vagytok-e sokan, akik kíváncsian vártátok a záró bejegyzést törökországi kint létemről, de most így két hónap elteltével megérett bennem, hogy valamilyen szinten pontot, de legalábbis vesszőt, kettőspontot, kérdőjelet, felkiáltójelet tegyek az elmúlt nyár végére, megírom nektek, mi is zajlik bennem az elmúlt időszakban.

Aki rendszeresen olvasta a gondolataimat, tudhatja, hogy az én világomban nem létezik az a fogalom, hogy egységesen érezzek valami iránt. Az a valami, ami velem történik, mindig ambivalens érzésekkel fog közre, mindig úgy érzem, hogy abban a kilátástalan helyzetben, amiben éppen vagyok, felbukkan valami szeretetreméltó, és a jó dolgokban is szemet szúrnak a szar érzések.

Ez ebben a felvonásban sincsen másképpen.

De mielőtt ezekre kitérnék, engedjétek meg, hogy korábbi, még a másik blogban írt bejegyzésemre hivatkozzak.

Arról írtam anno, hogy nem számít, hogyan terveztük el az jövőnket, amikor 17 vagy 18 évesen belevágtunk abba a közhelyesen nagybetűs ÉLETNEK hívott katyvaszba, menni kell előre akkor is, ha máshogy alakulnak a jól megtervezett célok. Amiket már gyerekként ölelgettünk magunkhoz, na, ez lesz, ami nekem kell.

Én 2014-ben, azért választottam az ELTE, keleti nyelvek és kultúrák, török szakirányát, hogy később idegenvezetőként, vagy fordítóként tevékenykedjek, és habár tudjátok, hogy idáig rögös út vezetett, 2022-ben elértem ezt az álmomat. Olyan volt-e mint terveztem?

Kurvára nem.

De ha most belegondolok, mégis csak olyanná vált, mint amire mindig is vágytam.

Én voltam az az ember, aki folyton sodródott az árral, soha nem tudta merre menjen, így mindig kereste a kiutat abból, amiben éppen benne van, mert soha nem érezte magáénak igazán.

Amikor belekezdtem júniusban az idegenvezetői munkába, akkor szintén úgy gondoltam, hogy ehhez én kevés vagyok, nekem nincs erre elég lélekjelenlétem, energiám, szívem, hogy úgy végezzem, ahogy teljesen elvárják tőlem.

Aztán teltek a hónapok, és valahogy belerázódtam. Azt nem mondom, hogy a szezon végén sem értek meglepetések, de úgy éreztem, hogy bármit képes vagyok megoldani, és azzal az őszinte hozzáállásommal, ami nekem van, azzal őszinte, gyermeki, de mégis tanult lelkemmel, igenis bennem van az, hogy hitelesen, önmagamat nem megtagadva tudjam végezni a munkámat.

Mégis, mire elérkezett a szeptember, úgy éreztem, nem vagyok képes még egy napot eltölteni kint, hálátlan, magukat mindennél feljebb tartó vendégekkel tovább.

Belefáradtam.

Nem voltam elég erős több hónap után sem, hogy az általuk elvárt igényeket, ami nyilván nem tőlem függött, ne vegyem magamra. Gyengének éreztem magam, mint mikor az első harmat rátelepszik az egész mezőre, és ahelyett, hogy fellélegezne, hogy végre folyadékot kapott, csak összerogy erőtlenül, mintha nem erre várt volna egész végig.

Az első pár hónapom csak a munkából állt, és nem is írtam semmi másról nektek sem. Aztán augusztusban elérkeztem egy olyan pontra, hogy ez így nem mehet tovább, és úgymond kezembe vettem a sorsomat. Kizökkentettem magamat a nem olyan komfortos, de már szinte megszokott, monoton munkamorálomból, és belevetettem magamat Alanya városa által adott lehetőségekbe.

Elmentem randizni.

„… személyiségemből adódóan nem az eszemre, hanem a szívemre hallgattam, és istenem, de jól is tettem…”

Ugyanis megismertem életem szerelmét.

Életem szerelmét úgy, hogy nem is gondoltam bele, hogy bármi komoly kisülhet belőle, egyszerűen csak mentem a szívem után, a megfáradt, beleőrült szívem után, hogy fellélegezzen végre kicsit a hétköznapokból, hogy érje valami más is azon kívül, hogy semmibe vagyok nézve, hogy valaki kicsit megsimogassa, megölelje, és azt mondja, teljesen elég vagy.

Persze mondhatjátok azt, hogy a szerelem elmúlik, mint ahogy sokan is teszik, de mégis, szeretném azt hinni, hogy velünk ez másképpen lesz. Hogy igenis van esély arra, hogy egy életen át szeressek, tiszteljek valakit annyira, hogy csak vele akarjak lenni évtizedek után is. Hogy igenis jár nekem az Disney filmekből belém ivódott fantomkép, hogy a szerelemnek semmi nem szab határt, csak te magad. Na meg a gonosz boszorkány, de őt egy jól célzott ütésből ki lehet iktatni a képből.

Az én tervem az volt, hogy egyetem után, Törökországban lehessek idegenvezető.

És akármennyire is küzdöttem ellene, próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy nekem egészen más irányba kellene tartanom, most itt vagyok.

Nem csak azért, mert a szívem most odahúz, hanem azért is, mert végre valamire azt mondhatom, hogy ebben jó vagyok. Még akkor is, ha az erőmön, a komfortzónámon felül kell teljesítenem, de azt mondhatom, ez vagyok én, Barbi vagyok, huszonhét éves, idegenvezető.

Jelenleg persze minden bizonytalan, én itthon vagyok, a birtanem, az egyetlenem, pedig kint, és minden nap egyre nehezebb ezt szem előtt tartani, hogy még egyszer újra együtt leszünk, akár örökké, akár addig, amíg a jóisten azt akarja, de jelenleg úgy érzem, hogy mindent meg kell tennünk, hogy ez a terv is valóra váljon.

Mert, ha van, amit megtanultam magamtól, hogy bárhogy is alakuljanak a terveink, az elvárásaink ebben az alapjába véve felborult és megborult életben, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

 Alakíthatjuk, tervezhetjük kedvünk szerint, mert a miénk.

Ez most az enyém.

​

Eddig főképp csak a nehézségek szembenézéséről számoltam be, ugyanis mint pályakezdő érthető okokból kifolyólag ebből volt több. De így a 8. hét végére már kezdenek elérni a pozitív dolgok is, amik azért meglehetősen sokat segítenek abban, hogy ne csak arra gondoljak, hogy mikor mehetek már végre haza.

Ugye a vezetésről már többször meséltem, de emiatt nap, mint nap hálát adok, hogy ennyi gyakorlatot szerzek benne, egyszerre minden irányra is figyelek, semmi félelem érzet nincs már bennem, ha el kell jutnom helyekre, vagy ha kis utcákban kell randalíroznom. Pár hete meg vettem magamnak egy jack kábelt, amivel rá tudom kötni a telefonom zenéjét a kocsira, úgyhogy teljes flessekben utazom most már mindennap.

Egyre magabiztosabban megy a török nyelv. Ugye, ha dolgokat intézek magamnak, mindig törökül igyekszem megszólalni, amellett, hogy örülnek, és megdicsérnek, mert ugyebár kilométerekről látszik rajtam, hogy nem helyi vagyok, tényleg sokat számít az aktív nyelvhasználat. Van egy problémásabb szállodám is, ahol a menedzser csak törökül beszél, úgyhogy már szobacseréket is le tudok bonyolítani ezen a csodás nyelven. A kolléga már mondta is, hogy ő ad nekem nyelvleckéket, úgyhogy szívesen. Valamint úgy, hogy nap, mint nap hallom a beszédet, megfigyelek beszélgetéseket, keresek új szavakat, egyértelműen csak pluszt ad.

Apropó problémás hotel. Ugyanebben a szállodában volt pár hete egy monumentális kálváriám, ugyanis az 6 db érkezett szobából, az összesben probléma volt, és mindenki szobacserét szeretett volna. Természetesen ez főszezonban felér egy gégemetszéssel műtői tapasztalat nélkül, de azért igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. Na végül nem lett mindenki elégedett, azonban az már nem tőlem függött. Most a további részletekről szintén jogi és egyéb szempontok miatt nem írnék, csak a végkimenetelről.

Volt egy pár, akiknek több problémájuk volt, többször is megizzasztottak rendesen, de végül nagyjából ötször köszönték meg a segítségemet. A hazautazásuk napján kaptam egy sms-t a vendégtől, hogy a nehezen induló nyaralásuk végül nagyon jól alakult, és ezt legfőképp nekem köszönhetik, valamint hálásak azért, hogy egy ilyen lelkiismeretes embert ismerhettek meg bennem, aki 100%-ot beleadott a munkájába, és miattam nem mennek jogi útra. Szóval a sok idiótát azért kiegyenlíti néha egy-egy ilyen pozitív visszajelzés.

Valamelyik nap, az egyik szálloda vendégeit érdekelte a SPA, de angolul nem tudtak, így hát lekísértem őket „ledealelni” a masszázsokat. Olyan jól sikerült, hogy a menedzser felajánlotta, hogy munka után menjek vissza, és engem is megdögönyésznek. Így hát kaptam egy másfél órás komplett kezelést, kezdve szaunával, török fürdővel, ahol leszedték rólam az elhalt hámréteget, habos-szappanos testgyúrással (ezt hívják egyébként hamam-nak), kávéradírozással, egy órás olajos full-body masszázzsal, tehát a lábujjamtól kezdve a fejem tetejéig megdolgoztak, lávakövekkel is, és még a menedzser, (aki egyébként sport masszőr volt a Galata Seraynal) is kiropogtatott. Úgyhogy teljesen kisimultan és relaxálódva távoztam, valamint a lelkemre kötötték, hogy minden héten menjek vissza. Az állandóan talpon lévő testemnek ezt nem kellett kétszer mondani, így ma ismét igénybe vettem a szolgáltatásukat.

Annyira őszintén kedvesek, és nagylelkűek velem, hogy már csak azért is megéri lemennem hozzájuk, hogy kapjak pár pozitív szót tőlük. Persze a babapopsi simaságú bőröm, szétnyűtt hátam rendberakása, és a keringésem beindítása sem elhanyagolható szempont, de mennyivel jobb már az élet, ha az emberek kedvesek, nem igaz?!

Az is tök jó, hogy a kolléganőmmel mindig együtt megyünk a reptérre, és ilyenkor mindig jól kidumáljuk az elmúlt napokat, kipanaszkodjuk magunkat, szidjuk a hülyéket, úgyhogy ez is mindig egy feltöltődési pont a hetekben.

Az is jó, hogy itt a tenger. Múlt héten megint kijutottam egy picikét, nagyjából egy óráig csak lebegtem a vízfelszínén, majd egy órát aludtam a napon.

Annak is örülök, hogy szinte az élet minden területén csak fejlődök az apró, valamint nagyobb probléma vagy szituáció felbukkanásával. Nem csak szakmai szempontból, bár meglehetősen nagy szeletet tesz ki ez is belőle, de önmagam kialakításában, erősítésében is a javamról szolgál ez az időszak. Ahhoz képest, hogy az első pár hétben mennyire összeroppantottak, mostanra sokkal magabiztosabb, és határozottabb vagyok, és nem hagyom, hogy baszakodjon velem akárki. Természetesen az alaplényemen nem változtatott, továbbra is türelmes, készséges, tisztelettudó, és kedves vagyok, és ezen nem is tervezek módosítást végrehajtani.

Na mi jó még itt?

Jó a kaja, jó a levegő, szép a táj, süt a Nap, gyarapszik a tudásom, az emberismeretem, nagyjából az első 5 percből levágom, hogy milyen emberrel állok szemben.

Az is nagyon jó, hogy vannak otthon emberek, akik tartják bennem a lelket, és várnak haza, valamint a tudat, hogy büszkék rám, és büszke vagyok magamra is, hogy bárhol megállom a helyem, amire már egyébként Új-Zélandon is rájöttem, de itt most még világosabbá vált, mert egy egészen más jellegű országban, és munkakörben dolgozom.

Na igen, az is jó, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és bármi rossz is legyen, egyszer úgyis elmúlik, úgyhogy kár aggodalmaskodni.

Azért persze még mindig fel tudják nyomni a pumpát bennem a tudatlan és bunkó emberek, de aztán emlékeztetem magamat arra, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, és a karma majd egyengeti az életüket, ha elválnak útjaink. Szerencsére két hétnél tovább senki nem marad itt. Rajtunk kívül persze.

De a legjobb az egészben, hogy ma már augusztus van, a szezon felén túl vagyok, úgyhogy már csak hat hét maradt a Török Riviérából, és mehetek haza a csillagászati áron számolt gázfűtéses lakásomba.

De jó lesz otthon is.

Mindegy, a lényeg, hogy szeretet legyen, meg baklava, a többi meg majd lesz valahogy.

Lassan a negyedik hetet taposom, mondanám, hogy töretlenül, de sajnos túl vagyok az első mélyponton is. Mindamellett, hogy hétfőtől vasárnapig toljuk az igát szinte megállás nélkül, a vendégek is valahogy nagyon érzik, hol és mikor lehet még egy jó nagyot belém rúgni, földre teperni, hátba vágni egy vaslapáttal, és még a cigicsikküket is elnyomják a nyakamon, persze mind ezt metaforikusan, de meg kell hagyni, hatásos, amit csinálnak.

 Akik ismernek, pontosan tudják, hogy nem én vagyok az az ember, aki jól viseli a konfrontációt, inkább szeretek meghúzódni a sarokban, és csendben figyelni, hogy mi lesz a végeredmény.

Na ezt idegenvezetőként lehetetlenség megcsinálni, hiszen én vagyok az első ember, akihez az utas fordul, ha valami nem tetszik neki. És mit gondolnak ki a felelős ezért?

Hát nyilvánvalóan a nyomorult idegenvezető, aki azt sem tudja abban a percben, hogy milyen napot írunk és hogy hívják.

Múlt hét közepén megtörtem. A vendégek leírhatatlan módon undorítóan beszéltek velem, annak ellenére, hogy minden követ megmozgattam, hogy a kedvükben jártam, és mégis én jöttem ki szarul a szituból. Na erre mit lehet mondani?

Semmit. Egy utasom üvöltve hívott fel, hogy mit képzelek (a pontos részleteket nem fogom itt leírni, valaminek jutnia kell majd az utazásaimról készült könyvembe is), de addig addig kiabált velem, hogy sírva fakadtam.

Jó, persze, ehhez a munkához strammnak kell lenni, pontosan tudom én is, de egyszerűen minden érzés eluralkodott bennem, és hisztérikus sírógörcs jött rám, miközben a többi kedves utasnak tartottam információs órát. Szerencsére, ezek a vendégek nagyon kedvesen bántak velem, vigasztaltak és bátorítottak, de ekkor már az sem segített. Az egész napom el volt cseszve. Így, amikor kiértem egy hotelből, folyamatosan rám tört a zokogás a kocsiban, és ez egészen így ment addig, amíg ki nem ordítottam magamat az anyukámnak a telefonban este.

​

Természetesen, az összes hotelben csak a baj volt, és elégedetlenség, de addigra már annyira felgyűlt bennem minden, hogy szinte nem is számított.

Aztán miután már azt hittem más baj nem lehet, egy utas azzal hívott fel, hogy a hotel már nem ad reggelre lunchboxot, intézzek nekik én reggelit, menjek oda és vigyek én, vagy vesz ő, csak mondjam meg kinek a nevére kérje a számlát.

Na itt mondtam azt, hogy elmegy mindenki oda, ahonnan jött, és békén hagyhat a picsába.

Azóta persze egy picit jobb lett minden.

Az egyik kollégám segített átvenni tőlem pár hotelt, lássuk be, kezdőként 12 hotel egy napra enyhén szólva is szarosbanánoszabpalacsinta, ami jól odaragad a serpenyőbe, és csak úgy odabassza az ember a tányérra.

Ez a hét, egy icipicit jobban indult, persze most is vannak problémák, de egy icipicit már meg tudom nyugtatni a vendégeket, és természetes kivétel nélkül mindenben segítek, amihez van hatásköröm, és amiben tudok.

A buszon tartott információ átadás még mindig felér egy lámpalázas standup comedy esttel, egyszerűen, amint meglátom a telített autóbuszos vendégeket a kimerült, leszarom csak menjünk már tekintetekkel, elvesztem minden jól betanult szöveget és önkontrollom, és el-elcsukló hangon néha, de végig mondom a szöveget.

Szóval hát még nem telt el az egy hónap, de kijelenthetem, ez nem az a munka, amit örökkön örökké csinálni szeretnék.

Persze rengeteg új tapasztalatot szerzek, találkozom érdekes emberekkel is, a vezetésben már Schummaher vagyok, és a multifunkcionalitás magasfokát űzöm minden percben, de van, amit egyszerűen nem kell erőltetni.

Természetes, ezt a szezont teljesgőzzel végig nyomom, de amint lehet, igyekszem otthon olyan munkát találni, amihez nem kell az összes türelmemet, lelkijelenlétemet, kedvességemet és energiámat kockára tenni.

Semmi másra nem vágyom, mint nyugalomra, és biztonságra.

A tenger azért sokat segít a mentális egészségem megőrzésében, már az is elég, hogy látom magam mellett elsuhanni, miközben teperek a heti 1100 km levezetése közben, és a heti egy-két óra, amit benne és mellette tölthetek, semmi pénzzel nem ér fel. Már a parasztinges barnulásom is egészen jól áll.

Ha szeretnétek később olvasni a könyvemet eddigi életem kalandos utazásairól, kommentben jelezzetek, és jöhetnek a könyvcím ötletek, a nyertesnek kisorsolok majd egy eredeti török gucci szemüveget, és/vagy egy autentikus instant török almateát is.

Szóval ne kíméljetek!

Gondoljatok rám sokat, hogy épelméjűen térjek vissza Szeptemberben Magyarországra, és természetesen egyben is, mert a törökök, még mindig borzalmasan vezetnek annak ellenére, hogy lassan én is egy leszek közülük.

Lassan két hete vagyunk kint, és ezen a héten elkezdődött az igazi munkás élet.

Hétfőn érkezett az első full charterünk, 150 fővel. Ezen az estén, két buszon kellett beszélnem, ekkor meglehetősen izgultam, de ez csak akkor derült ki, miután sietve felpattantam a buszra. Úgyhogy kicsit el-elcsuklott a hangom, mindenesetre emelt fővel jöttem le az utasoktól.

A vezetésről már írtam legutóbb, azóta már sokkal jobban megy, nem igazán gondolkodom azon, hogy baj lehet, így nem stresszelek előre tőle, de azért akadnak pulzust növelő szituációk. De, hozzá kell tennem, hogy már én is kedvesen tologatom le a lassabb sofőröket a belső sávból. Mert, ha menni kell, hát menni kell, főleg az egésznapos talpon levések, és reptérre oda-vissza rohangálások után.

 Azóta érkezett szerdán egy újabb gépünk, ahol már sokkal összeszedettebben kommunikáltam a mikrofonnal, és még vicceket is sütöttem el.

Ma pedig, úgy írom ezt a bejegyzést, hogy túlvagyok az első önálló hoteles napomon. Ugyan, csak 8 hotelbe kellett ellátogatnom, de azért ez is kemény „első napnak” számított.

Kicsit mondjuk elnéztem a menetrendet, plusz egy óra szünetet hagytam magamnak, így mindenhova több, mint időben értem oda. De szerencsére a vendégek rugalmasak voltak, így hamarabb szabadultam.

A legtöbb esetben gördülékenyen mentek a találkozók, de ma is akadt utas, aki nem volt maradéktalanul elégedett pl. a szobájával. Ezt próbáltam megoldani, de sajnos a hotel nem tudott mit csinálni, hiszen azt kapták, amit kifizettek.

Ami nagyon zavar, hogy sajnos sok kérdésre nem tudom a választ. Ez abból fakad, hogy én is kb. annyi információval rendelkezem, mint az utasok, van összesen 25 hotelem, ahol mindent magamnak kell megtudni, mi merre van, mi hogy működik az adott hotelen belül, stb. Erre kaptam is szemforgatásokat, meg megjegyzéseket, hogy na, még ezt se tudod. De mindent megkérdezek, megnézek, és azon vagyok, hogy a vendégeket elégedetten hagyjam magukra. Eddig úgy gondolom ez sikerült is.

Sokat kell beszélgetni az utasokkal, nagy igényük van rá, hogy meséljenek. Akik ismernek, azok tudják, hogy nekem ez nem mindig könnyű, úgyhogy nullhuszonnégyben a komfortzónámon kívül sprintelek kőkeményen.

Rohadt fárasztó, de végülis megéri.

Elég gyakran nem tudnak a hoteldolgozói angolul, így kénytelen vagyok a törököt használni. Ha magamnak intézem a vásárlást, rögtön törökül szólalok meg, hogy gyakoroljam a nyelvet, azonban húzós esetekben mindig először az angoltudásom próbálom bevetni, ugyanis törököt most használom úgy istenigazából beszélt nyelvként, és éles szituációkban, nem írásban. Ez sokkal nehezebb, de sikerül.

Például kedden, kb. este11-re értem haza, mert hoteleztünk. Lefeküdtem, füldugó be, mert egyébként képtelenség a kinti hangzavartól nyugovóra térni. Már éppen lementem alfába, amikor az utolsó gondolatom átfutott az agyamon, hogy vajon mi lesz akkor, ha este hív egy vendég.

Na ebben a pillanatban, nem megcsörrent a telefon?

Rögtön kipattant a szemem, beleszól a fiatalember, hogy éppen az ügyeleten van, egész délután ment a hasa, csináljanak vele valamit, de a nővérke vagy orvos, csak törökül beszél. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, gyorsan kikerestem, hogy mondják a hasmenést, és végül ingyenes infúziókezeléssel sikerült orvosolni ezt a galibát is.

Azért meg kell mondjam stresszes ez a szakma, jócskán, főleg kezdőként.

A bejegyzést a mai nap fénypontjával zárnám.

Az utolsó hotelemben négy fiatallal volt találkozóm, akiknek a kijutása körülményes volt, ezt nem részletezném, és nyilván a késői gép, és érkezés sem segített a helyzeten. De úgy búcsúztak tőlem, hogy miattam sokat javult a véleményük az utazásról, és nekem köszönhetően, már két csillagot szívesen adnak összességében a szervezésre.

Ez azt is elfelejtette velem, hogy majdnem sírva fakadtam a városközpontban, mert képtelenség volt parkolni abban az őrületben, de végül az is csak sikerült oda-vissza keringések és kétidegösszeroppanás között.

Azért hosszú lesz ez a négy hónap, de ha bírom szusszal, még lehet ebből fényes karrier is.

Köszi a figyelmet!

Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, amikor elkerülsz egy ismeretlen helyre, és minden rohadtul idegen, mindent meg kell szokni, fel kell venni a ritmust, be vagytok szarva a gatyátokba rendesen, de valahogy mégis úgy gondoljátok, hogy azon a helyen vagytok, ahol lennetek kell.

Mert én most teljesen ebben a szituációban találtam magamat.

Persze erre nagyjából számítottam, de azért bőven akadnak meglepetések.

Tehát szombat délután megérkeztünk egy kollégámmal, és már a reptéren a harmadik idegenvezető várt minket, akivel megvártuk a velünk érkező utasokat.

Azután tovább mentünk az Antalya-i irodába, ahol átvettük a szezonra kapott autónkat. Nagyon cuki Hyundai, pont ilyet képzeltem.

Ami a vezetést illeti, meglehetősen fenék izzasztó.

Szóval azt tudni kell, hogy Törökországban természetesen létezik a KRESZ, mint olyan, de ha azt mondom, hogy az emberek fittyet hánynak rá, akkor még finoman fogalmaztam.
Egyébként szerencsésen levezettem még a repülés napján, röpke 2,5 óra alatt, és csak egyszer fulladtam le a lámpánál, mert elfelejtettem egyesbe tenni… Természetesen jól ledudáltak.
Általában 50-es, 70-es, és 82-es sebességkorlátozás van, na már most, ezt képtelenség betartani, mert az emberek mennek vagy 100-al (szerintem itt is finomítok), te meg csak lesel, mint Laci a moziban, hogy ezt mégis hogyan.

Én ugyebár Alanyában lakom, az itteni hoteleket kell majd intéznem, azonban heti háromszor át kell „ugranom” Antalyaba, ugyanis onnan indulnak a repülők. Az elmúlt három napban már kb. 700 km-t levezettem, és tegnap már úgy érkeztem haza, hogy egészen élveztem is.

Kezdem megszokni, hogy az emberek a felező vonalon mennek, mert nem tudják eldönteni, hogy melyik sáv tetszik nekik, természetesen index nélkül bevágnak eléd, és nem elég, hogy épp csak arra tudsz figyelni, hogy mi van előtted, mögötted, és ki előz balról, ezek még jobbról is simán bevágnak eléd jelzés nélkül.

Azt már meg sem említem, hogy folyamatosan dudálnak, a sarkon parkolnak, ahonnan képtelenség kilátni, ha át akarsz menni az úton nem engednek el, lazán mennek a korlát melletti sávon, ami nem is út, néhány dinnye leesik a teherautókról, de hát kit izgat.

Valamelyik nap konkrétan lerobbant előttem egy busz, amit alig bírtam kikerülni, mert senki nem akart beengedni a másik sávba, hátulról dudáltak, akkor kicsit belém állt az ideg, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy a törökök jó sofőrök, ha ennyire mernek menőzni.

A lényeg, hogy asszimilálódom, és már én is tudok előzni is.

Az érkezésem napján csak a címet kaptam meg, meg is érkeztem, de nem tudtam pontosan jó helyen vagyok-e. Hívtam a török főnököt, aki várt rám, mondta, hogy itt áll, és abból az irányból jön egy férfi, arra menjek. Megörültem, nagyban integetek a csávónak, visszainteget, mire kiderült, hogy ő nem velünk van, csak jelezte a hölgy, hogy arra menjek.

Mármint eddig annak tűnik, de reménykedem.

Most úgy érzem, ha ezt a négy hónapot túlélem, akkor nincs lehetetlen az életben.

Van ez a töménytelen mennyiségű információ, probléma, nehézség, kérdés, de meg kell oldani, oszt csőváz.

Az első éles bejegyzésemnek most legyen itt a vége, és jelentkezem majd, amint lesz időm megint, bár abból szűkösen csurran cseppen majd, azért igyekszem.

Addig is, görüşürüz.