Töröküljlemellém

Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, amikor elkerülsz egy ismeretlen helyre, és minden rohadtul idegen, mindent meg kell szokni, fel kell venni a ritmust, be vagytok szarva a gatyátokba rendesen, de valahogy mégis úgy gondoljátok, hogy azon a helyen vagytok, ahol lennetek kell.

Mert én most teljesen ebben a szituációban találtam magamat.

Persze erre nagyjából számítottam, de azért bőven akadnak meglepetések.

Tehát szombat délután megérkeztünk egy kollégámmal, és már a reptéren a harmadik idegenvezető várt minket, akivel megvártuk a velünk érkező utasokat.

Azután tovább mentünk az Antalya-i irodába, ahol átvettük a szezonra kapott autónkat. Nagyon cuki Hyundai, pont ilyet képzeltem.

Ami a vezetést illeti, meglehetősen fenék izzasztó.

Szóval azt tudni kell, hogy Törökországban természetesen létezik a KRESZ, mint olyan, de ha azt mondom, hogy az emberek fittyet hánynak rá, akkor még finoman fogalmaztam.
Egyébként szerencsésen levezettem még a repülés napján, röpke 2,5 óra alatt, és csak egyszer fulladtam le a lámpánál, mert elfelejtettem egyesbe tenni… Természetesen jól ledudáltak.
Általában 50-es, 70-es, és 82-es sebességkorlátozás van, na már most, ezt képtelenség betartani, mert az emberek mennek vagy 100-al (szerintem itt is finomítok), te meg csak lesel, mint Laci a moziban, hogy ezt mégis hogyan.

Én ugyebár Alanyában lakom, az itteni hoteleket kell majd intéznem, azonban heti háromszor át kell „ugranom” Antalyaba, ugyanis onnan indulnak a repülők. Az elmúlt három napban már kb. 700 km-t levezettem, és tegnap már úgy érkeztem haza, hogy egészen élveztem is.

Kezdem megszokni, hogy az emberek a felező vonalon mennek, mert nem tudják eldönteni, hogy melyik sáv tetszik nekik, természetesen index nélkül bevágnak eléd, és nem elég, hogy épp csak arra tudsz figyelni, hogy mi van előtted, mögötted, és ki előz balról, ezek még jobbról is simán bevágnak eléd jelzés nélkül.

Azt már meg sem említem, hogy folyamatosan dudálnak, a sarkon parkolnak, ahonnan képtelenség kilátni, ha át akarsz menni az úton nem engednek el, lazán mennek a korlát melletti sávon, ami nem is út, néhány dinnye leesik a teherautókról, de hát kit izgat.

Valamelyik nap konkrétan lerobbant előttem egy busz, amit alig bírtam kikerülni, mert senki nem akart beengedni a másik sávba, hátulról dudáltak, akkor kicsit belém állt az ideg, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy a törökök jó sofőrök, ha ennyire mernek menőzni.

A lényeg, hogy asszimilálódom, és már én is tudok előzni is.

Az érkezésem napján csak a címet kaptam meg, meg is érkeztem, de nem tudtam pontosan jó helyen vagyok-e. Hívtam a török főnököt, aki várt rám, mondta, hogy itt áll, és abból az irányból jön egy férfi, arra menjek. Megörültem, nagyban integetek a csávónak, visszainteget, mire kiderült, hogy ő nem velünk van, csak jelezte a hölgy, hogy arra menjek.

Mármint eddig annak tűnik, de reménykedem.

Most úgy érzem, ha ezt a négy hónapot túlélem, akkor nincs lehetetlen az életben.

Van ez a töménytelen mennyiségű információ, probléma, nehézség, kérdés, de meg kell oldani, oszt csőváz.

Az első éles bejegyzésemnek most legyen itt a vége, és jelentkezem majd, amint lesz időm megint, bár abból szűkösen csurran cseppen majd, azért igyekszem.

Addig is, görüşürüz.

Egy hónapja megint mélypontra kerültem, mint, ahogy ebben a kiszámíthatatlan és néha kitaszítónak érződő világban mindannyian.

Nem találtam a helyemet.

Sokat szenvedtem az egyetemen, mert úgy éreztem, hogy, amit csinálok, amiért küzdök, az nem én vagyok.

Többen biztos tudjátok, hogy keleti nyelvek és kultúrák, török szakirányon szereztem idén diplomát. Végeláthatatlan küldetésnek tűnt, sok kényszermegállóval, amikért tulajdonképpen végül mérhetetlenül hálás vagyok.

Vegyük például a 2020-as új-zélandi kilenc hónapos kiruccanásomat, ami az eddig eltöltött életem legcsodálatosabb időszakaként él bennem azóta is.
Sok helyen dolgoztam, szereztem tapasztalatot, megismertem új embereket, folyamatosan erősödtem, fejlesztettem az életben való túléléshez szükséges képességeimet.
2016-ban Törökországban önkénteskedtem hat hetet, ami az első önálló utazásom volt, távol mindenkitől.

Általános iskolában rengeteg mindent csináltam, jártam táncolni, focizni, kézilabdázni, zongorára, néptáncra, megfordultam különféle táborokban. Már akkor is írogattam, fotózgattam, gitározni tanultam.

Tulajdonképpen itt kezdődött minden, ami most éppen kitesz engem.

Aztán a gimnáziumi évek alatt többet írtam, a média órák alkalmával még jobban beleszerelmesedtem a mozgó és fénykép világába, akkor valamelyik évben vissza is hívtak a Sárvári Írótáborba.

Az egyetemi időszakban, azonban lekoptak rólam ezek a hobbik, valahogy máshova terelődött a hangsúly, továbbra is írtam, 2019-ben kiadtam az első e-book novelláskötetemet, több helyen megjelent írásom, és 2020-ban a 100 szóban Budapest pályázat legjobb 11 pályázói közé kerültem.

Táncolni már csak bulikban szoktam, de olyankor rengeteg emberrel meg tudok ismerkedni, és kiadhatok magamból mindenfélefajta indulatot, stresszt, mert egyszerűen ez az, amit évekig csináltam.

Folyamatosan építem a régi, és új kapcsolataimat, kilépek a komfortzónámból, bárhol megállom a helyemet, és ennek szerencsére a munkáltatók, munkatársak is hangot adtak.

Elengedhetetlen vagyok.

Aztán persze csak elengednek, mert senki sem pótolhatatlan, de jó érzés tudni, hogy ragaszkodnak az emberhez, nem igaz?

Mindezek ellenére, a legtöbb esetben nem tudom szavakba foglalni, hogy ki vagyok, mit csinálok, mivel foglalkozom, mivel töltöm a szabadidőm. Mert annyi minden érdekel, annyi mindent csinálnék, és próbálom is ki magam, hogy azt nem tudom annyival elintézni, hogy „Ja, egyébként villamosmérnök vagyok.”

Minden alkalommal, amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy de mégis miért PONT a török szakot választottad? Elmesélem azt a kis anekdotát, hogy hát, gimnázium végén nem tudtam eldönteni pontosan mi is szeretnék lenni, és végül úgy határoztam, hogy egy érdekes nyelvszak mellett adom le a voksomat, és később, lehetek fordító, vagy idegenvezető.

És miért pont a török nyelv?

Mert a keresztanyám anno több alkalommal elvitt minket nyaralni oda, és azóta is a rabja vagyok az országnak és a kultúrának.

Azóta elvégeztem egy idegenvezetői képzést is, de valahogy az idő múltával elhalványult bennem ez a tudat, hogy én mindig is ebben az országban, és ezzel szerettem volna foglalkozni.

Most viszont, a hosszú évnyi tanulás, és küzdés után, talán elérkezik az a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy  „Szia, Barbi vagyok, Törökországban idegenvezető, szeretek írni, fotózni, a barátaimmal, családommal lenni.”

Így hát ennek tiszteletére, újra felélesztem Törökülj le mellém blogomat, amit még a 2016-os bodrumi kirándulással indítottam.

Ha minden igaz, június 4-én indulok, Sidébe, vagy Alanyába, de több helyen megfordulok majd elméletileg.

Ismét, már ez a jól ismert kettős érzelem dübörög bennem felváltva, hogy félek is, de iszonyatosan várom ezt az új szakaszt az életemben.

Kalandra fel!

Megint.

Hihetetlen, hogy itthon vagyok.

Egy hete ilyenkor még valószínűleg a medence mellett süttettem a hasamat, közben valami elvetemült zenét bömböltettek a dolgozó szobánkból, fel-alá jöttek szembe velem emberek és énekelték, hogy Barbi cooool, meg a Come on Barbi, let's go party, és most sehol senki. 

Ebben az egészben amúgy az a legfélelmetesebb, hogy az idő tényleg, egy percre sem áll meg. Most, hogy így tudtam, hogy van 6 hetem, rengeteg időnek tűnt, végeláthatatlannak, és máris vége lett. 

Szinte észre sem vettem hova tűntek a napok.

A napok, meg persze az emberek. Az emberek, akik az elején még félelmetesnek tűntek, olyan egyformának, idegennek. Aztán az idővel szépült az arcuk, ismerős lett a hangjuk, lettek közös emlékeink, közös vicceink, benfentes sztorik, közös titkok. És megszerettük egymást. Túlságosan is.

Túlságosan, mivel mindannyian annyi különböző pontról jöttünk, annyi országból, olyan messziről egymástól, hogy tényleg, kész csoda lesz, ha egyszer újra együtt lehetünk. 

Félelmetes volt egyébként, ahogy az utolsó napokban, folyamatosan fogytak el az emberek, minden egyre csendesebb, üresebb, idegenebb lett. De az utolsó pillanatig, az utolsó emberig azt éreztem, hogy nem lehet csak így vége ennek az egésznek.

Hát pedig de.  

Mindenki hazaért, mindenki folytatja, vagy éppen kezdi újra a saját életét. Persze nem maradt minden ugyanaz, szerintem mindannyian gazdagabbak lettünk valamivel. Én legalábbis biztos. 

Tapasztalattal. Barátokkal. Élményekkel. Emlékekkel. 

Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt, hogy jelentkeztem erre a lehetőségre. Legfőképpen azért, mert az itthoni dolgaim sem álltak meg.

Olyan érzés, mintha el sem mentem volna itthonról. Mintha ez az egész meg sem történt volna, mintha nem szeltem volna át az eget másfél hónappal ezelőtt és most vissza.

Mert tényleg, nem változott semmi se körülöttem. 

Ugyanaz a szegény néni kéreget az Astorian, ugyanaz a buszsofőr hoz haza a pénteki egyessel, aki eddig, ugyanazok a kedves eladóim vannak a cba-ban akik eddig, ugyanazok az emberek köszönnek az utcán, a szobám semmit sem változott, a szüleim nem öregedtek, a testvéreim sem változtak, a szerelmem még mindig igazi, az egyetemre még mindig tanulni kell. 

Igazából minden a régi.

Csak egy álommal most gazdagabb lettem.

Már csak egy hét.

Amikor elindultunk ide, nem gondoltam volna, hogy így el fognak rohanni a napjaink, és igazából azt sem, hogy nem akarok innen majd igazán hazamenni.

Mert igen, tényleg, nagyon jó lesz már otthon végre, de közben hiányozni fog minden itt eltöltött nap is, hogy itt végre azt csinálhattam nagyjából amit akartam, nem kellett igazán senkinek sem megfelelnem, nem kellet felesleges dolgokat tanulnom, hanem tényleg, egyszerre dolgoztunk, élveztük azt, hogy mindannyian mások vagyunk, már azzal kiléptünk a saját komfort zónánkból, hogy mindenki, szinte tök egyedül képes volt ilyen messzire eljönni, ennyi időre, és idegen nyelven beszélgetni a másikkal, hogy szia, ez vagyok én, innen jöttem, ilyen vagyok.

Nekem például nagyon nehéz volt eldöntenem, hogy képes vagyok e erre. Hogy képes vagyok e otthon, de nem magam mögött hagyni a két éves kapcsolatomat, képes vagyok e a szüleimmel nélkül boldogulni, mert annak ellenére, hogy majdnem 21 vagyok, még mindig nem érzem azt, hogy igazán felnőtt lennék, mert nem is vagyok.

 Hogy van e bennem annyi bátorság, hogy 30 vadidegen emberrel együtt éljek 6 hétig úgy, hogy a saját anyanyelvemen is sokszor utálok megszólalni.

Idejöttem úgy, hogy nincsenek különösebben céljaim az életemmel, nincs elképzelésem, hogy mi is lesz velem 5 vagy 10 év múlva, nem tudom, hogy egyszer sikerül e végre befejeznem az egyetemet, mert abban sem látom a megoldást, vagy, hogy kicsit közelebb kerüljek ahhoz az egészhez, ami én vagyok, aki én leszek végre egyszer. Az igazi, felnőtt nő végre. Nem tudom leszek e valaha.

De most itt vagyok.

És itt kicsit úgy tűnik, hogy ezek a dolgok nem igazán számítanak.

Mert itt azt látom, hogy a 30 emberből, legalább 25 mosolyogva jön oda hozzám, vagy átölel, vagy megbök viccesen, vagy megkérdezi, hogy vagyok, de azt érzem, hogy képmutatás nélkül képesek szeretni úgy, ahogy vagyok. 

Itt azt érzem, hogy minden nap van valami új kis dolog, amit fel lehet fedezni, amit meg lehet élni, amit át tudok formálni a magamévá.

Itt, ha beállok táncolni a többiek közé, nem érzem azt, hogy nem áll jól amit csinálok. És itt szeretnék megint nagyon hálás lenni azért, hogy volt egy közösség kis korom óta, ahol formálódhattam, hogy leküzdhettem a gátlásaimat, a félelmeimet amikor táncolok. És ez itt kurvára látszódik. És nagyon jó érzés, hogy van elég bátorságom beállni egy idegen kör közepére, és egyedül táncolni a zenére, úgy, hogy az jó, hogy az embereknek tetszik, és, hogy jól érzem magam végig.

Itt szeretnék hát kitérni arra, hogy nem lehetnék sehol sem, ha nincsenek azok a dolgok, amiket otthon eddig már megéltem, és szerencsémre részesültem bennük.

A szüleim, akik biztosítanak(még a mai napig mindig) nekem minden olyan feltételt, hogy egy egészséges, modern környezetben nőhessek fel. Hogy próbálnak formálni minden tanácsukkal, feladataikkal, kéréseikkel, amiket később, majd én is tudok használni.

A testvéreim, akik mellett sikerült valamennyire megtanulni alkalmazkodni, hogy rájuk azért számíthatok, ha nincs senki más körülöttem.

A családom, apraja, nagyja. Látom, hogy mennyi embernek nincs olyan összetartó családja, mint amilyenek mi vagyunk, hogy teljesen szét vannak szóródva, hogy nem beszélnek, és mindig megdöbbenek és elszomorodom azon, hogy az sok embernek nincs meg az, ami nekünk.

A tánc, Zsolti, Manyi, mindenki. Tényleg. Nem csak a testem, de a lelkem, a hozzáállásom, a mentalitásom formálódott évről évre, és, ha nincs ez a hosszú periódus az életemben, akkor valószínűleg nem olyan lennék, amilyen.  Valószínűleg nem alakultak volna ki, olyan erős barátságok azokkal az emberekkel, akikkel még mindig együtt vagyunk, ha csak tehetjük.

A barátaim. Mindenhonnan, csak adtak hozzám és soha nem tudtak elvenni belőlem semmit, mert nem is kellett. Mert szeretnek úgy,ahogyan vagyok.

És Attila. Mert szerencsére megkaptam azt a szerelmet, amiről már kiskorom óta kábé álmodozom.  És különbséget tudok tenni aközött, hogy mi a szerelem, és mi az aminek nincsen több értéke, mint üres szavak, vagy kémia. Hogy van miért fejlődnöm minden nap, van mire várni, van miért élni.

Köszönöm mindenkinek aki az életem része volt,vagy még mindig az.

Szia! Barbi vagyok,magyar,20 éves.  Van egy nagy családom és nagyon szeretem őket. Van egy szerelmem, és már nagyon hiányzik. Van egy csomó barátom, akikkel már alig várom, hogy egy marha nagyot bulizzak. Török szakra járok, nem igazán tudom hol áll az életem, de szeretek írni, olvasni, zenét hallgatni, fényképezni, videókat csinálni. Szükségem van a magányra, de szeretem az embereket. Főleg a kedveseket. Épp Törökországban vagyok. Próbálom kicsit feszegetni a határaimat, mennyit bírok, meddig tudok elmenni. Vannak rosszabb napok, de most nagyon jól érzem magam.

Barbi vagyok.

Én vagyok.

Ott járunk, hogy elkezdődött a negyedik hét is, ami azt jelenti, hogy túl vagyunk a felén. Ezzel kapcsolatban elég vegyes érzelmek kavarognak bennem.

Ugyanis nagyon jó itt lenni. Soha sem unatkozunk, mindig van lehetőségünk kimozdulni, élvezni a napot, de közben zajlanak az események és egy csomó új dolgot megtapasztalhatunk. Nehéz lesz innen visszarázódni a megszokott egyetemi napjaimba. (Ami ugyanis már az érkezésem utáni reggel el fog kezdődni egy jó kis szaftos oszmán vizsgával. Tanulni kellene).

Ugyanakkor, ott van  a nem is olyan kicsi húzó erő, hogy otthon várnak rám. Nem csak anyáék, de Attila is. És azt hiszem így nyer értelmet ez az egész utazás, hogy van egy lehetőség, amivel élhetek, amit kihasználhatok, egy új világot megtapasztalhatok, felfedezhetek, és mind e közben ott van bennem, hogy ha vége mindennek, nekem van hova hazamennem, és lesz aki megcsókoljon és agyon szorítson örömében, és az anyukám biztos a kedvemre fog főzni(marha pörköltet kérek nokedlivel anya!(vagy sonkás makarónit).) Már nagyon hiányoztok.

De akkor csapjunk a lecsóba! Sok érdekesség történt velünk az elmúlt napokban. A projekttel kapcsolatban, középiskolákban voltunk az Erasmus+t  promóciózni. Én tartottam a török bevezetést, mert a mi csapatunkban én voltam az, aki tudott valamennyire törökül, és amikor megszólaltam, az egész osztály elkezdett tapsolni, és a mondókám további részében is támogattak. Jó érzés volt.

Pénteken részt vettünk egy IGAZI török esküvő Henna estjén. Itt az igazin azt értem, hogy olyan igazi a javából. Mi, mint európai önkéntesek, legfőképp lányok, ha az esküvőre gondolunk, az jut rögtön eszünkbe, Mit vegyünk fel? Na már most, azért másfél hónapra nem volt olyan egyszerű bepakolni,kábé 20 kg-os bőröndbe, pláne,ha menetközben derül ki, hogy esküvőre is megyünk. Mindenki be volt pánikolva, hogy úristen, mit fogunk felvenni. Én például hosszú kivágott ruhában voltam és tornacipőben. Nade. Nagy nehezen elkészültünk. Mindenki smink, csini rövid ruhák, hosszú alkalmik meg mittudomén, és amikor megálltak velünk a buszok az esküvő színhelyén, én azt mondtam, én így biztos ki nem szállok.

Egy félig romos ház előtt, üggyel-bajjal felaggatott, csálé sátor alatt, össze-vissza székek, asztalok, nagy kendős nénik mosták az edényeket, kis szakadt gyerekek próbáltak teríteni, és kb. a putri közepében a menyasszony rózsaszín habos ruhában ült. Idilli volt, meg kell hagyni. 

Aztán leültettek minket egy nagy asztalhoz, mindenki kapott egy-egy kanalat és hozták a vacsit. 5 kistányért hoztak, 5 különböző étellel(mondjuk ez az 5 tányér 7 emberre) és közösen kanalazgattunk, kinek éppen mi tetszett. Hát meg volt a hangulata. :) 

Utána kezdődött a tánc. Előző este tanultunk pár fontos lépést, így mi is be tudtunk kapcsolódni a mulatságba, de tényleg nagyon jól éreztük magunkat, el sem akartam jönni.

Másnap viszont izgi út várt ránk, mivel Judittal elhatároztuk, hogy elutazunk ketten Izmirbe. Hogy is hogy is, STOPPAL! Persze nem az én ötletem volt, de szívesen benne voltam egy kis izgalomban. Kiálltunk hát a megfelelő útra, kiraktuk a táblát, és vártuk a csodát.

Körülbelül 10 percet, ha várakoztunk és tolatott vissza egy fiatalember, hogy szálljunk be, mert elvisz. Az udvarias körök lefutása után, hogy kik vagyunk, hova megyünk, igazából csönd lett. A srác csak törökül tudott, és ugye én próbálkoztam, de nem tűnt túl közlékenynek, pedig kicsit enyhítette volna az izgalmamat, ha legalább ránk mosolyog vagy ilyesmi, de nem, úgyhogy az Isis Hotel karszalagja csak még dobott a dolgokon, hogy most hova is ültünk be. Hangos zene szólt végig, és egyszer amikor megálltunk a benzinkútnál, hozott nekünk egy-egy kólát és nápolyit, úgyhogy nagyon kis rendes volt.

Azt azért meg kell hagyni, hogy miután beültünk az autóba, rengeteg lehetséges folytatás átfutott az agyamon, és a három órás út alatt, egyszer sem volt kedvem lehunyni a szemem, nehogy lemaradjak valamiről.

 Egyébként nagy kár, hogy vannak szörnyű dolgok a világban, és ezért sok esetben érdemes félni, mert nem tudni tényleg, hogy mi leselkedhet ránk és hol. Pedig, ha lehetne bízni feltétel nélkül a másikban, azt hiszem csoda dolgokra lehetnénk képesek együtt.

Zafar(mert, hogy így hívták a megmentőnket, bevitt minket Izmir belvárosába, pedig neki túlon túl a városon volt a végállomása). Sikeresen megtaláltuk a hotelünket is, ahol nagy meglepetésünkre, a recepciósok beszéltek angolul, és nem kellett értetlenkedve, hebegve-habogva törökül szenvednünk, hogy kik vagyunk meg miért. És amiért a legnagyobb csillag jár a hotelnek, hogy volt meleg vízünk, ami itt a Palm Gardenben a 10. kérés után sem megoldható, úgyhogy hajlottunk nagyon afelé, hogy haza sem akarunk innen menni.

Izmir egyébként egy igazi nagyváros. Konkrétan Bazinagy.  Nincs sok látnivaló, az Óratorony, és az Asansörön meg persze a Nagy Bazáron kívül.  De van egy tipikus atmoszférája és hangulata ennek a beton rengetegnek tengerrel a végében.

Ahol a szállodánk volt, az tipikusan egy török utca vonulat volt, rajtunk kívül például szinte nem is volt túrista, nők ugyancsak néha bukkantak fel. Úgyhogy iszkoltunk a barna szemek elől mindig, de egyébként nem voltunk veszélyben, csak szokatlan volt. Az utolsó nap, már úgy járkáltunk ott, mintha mi is odavalósiak lennénk.

A Nagy Bazár egyébként kész öngyilkosság volt. Konkrétan annyi volt az ember, hogy megfordulni alig lehetett, egy helyben. Az embertömeg csak úgy hömpölygött fel-alá. Anyák,babakocsik,nénik,bácsik,robogósok, teli volt minden utca.

Kipróbáltunk pár különlegességet. :

Kumpir: Ez egy marha nagy főtt krumpli, amit félbevágnak, összekeverik vajjal, aztán teli pakolják feltétekkel. Ezen virsli, olívabogyó, és csípős szósz van.

Salep: Ez egy tejes forró ital, aminek olyan íze van kábé, mint a tejbegríznek. Fahéjjal a tetején. Egyébként alig lehetett ilyet találni a városban, tökre nem értem.

Gözleme: Szerintem ilyen vékony pitatésztába sütött sajt és krumpli, fincsi volt nagyon. ( Apropó, mindig elfelejtem, hogy a sör itt drága nagyon, pláne kajáldában, és itt gondolkozás nélkül rávágtam, hogy sört kérek kóla helyett,amikor megkérdezte a pincérke. 1300ft volt egy kis Efes)

És a legfincsibb, Künefe: Ez meg nagyon érdekes, mert leveles tésztához hasonló anyagot kis kukackákra szedik, a közepébe sajtot raknak, nyakon öntik valami finom mézes sziruppal és megsütik. Melegen fogyasztandó. Azóta is ezt kívánom.

Voltunk Ephesusban is. Igazából a romokkal kapcsolatban mindig is úgy voltam, hogy szépek, szépek, de a képen is ugyanúgy néznek ki, mint élőben. Azért érdekes volt. Tök félelmete és felfoghatatlan, hogy ezeken a helyeken régen emberek éltek, teljesen más kultúrával, környezettel, mindennel. És ezek a több ezer éves romok még mindig mutatnak magukból valamit.

Ő például pont úgy néz ki, mintha azóta itt élne, mióta felépítették egész Efest. És továbbra is kitart az otthona mellett.

A héten viszont kezdődnek megint a szervezések, már csak 2 hét van a fesztiválig, úgyhogy a mai nap is elég fárasztó volt. 

Úgyhogy megyek aludni.