Töröküljlemellém

blogavatar

Törökülni fogok. És repülni, meg világot látni. Egyedül. Most először talán igazán.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Követők

VéBarb

The Game is over, but life goes on

Hihetetlen, hogy itthon vagyok.

Egy hete ilyenkor még valószínűleg a medence mellett süttettem a hasamat, közben valami elvetemült zenét bömböltettek a dolgozó szobánkból, fel-alá jöttek szembe velem emberek és énekelték, hogy Barbi cooool, meg a Come on Barbi, let's go party, és most sehol senki. 

Ebben az egészben amúgy az a legfélelmetesebb, hogy az idő tényleg, egy percre sem áll meg. Most, hogy így tudtam, hogy van 6 hetem, rengeteg időnek tűnt, végeláthatatlannak, és máris vége lett. 

Szinte észre sem vettem hova tűntek a napok.

A napok, meg persze az emberek. Az emberek, akik az elején még félelmetesnek tűntek, olyan egyformának, idegennek. Aztán az idővel szépült az arcuk, ismerős lett a hangjuk, lettek közös emlékeink, közös vicceink, benfentes sztorik, közös titkok. És megszerettük egymást. Túlságosan is.

Túlságosan, mivel mindannyian annyi különböző pontról jöttünk, annyi országból, olyan messziről egymástól, hogy tényleg, kész csoda lesz, ha egyszer újra együtt lehetünk. 

Félelmetes volt egyébként, ahogy az utolsó napokban, folyamatosan fogytak el az emberek, minden egyre csendesebb, üresebb, idegenebb lett. De az utolsó pillanatig, az utolsó emberig azt éreztem, hogy nem lehet csak így vége ennek az egésznek.

Hát pedig de.  

Mindenki hazaért, mindenki folytatja, vagy éppen kezdi újra a saját életét. Persze nem maradt minden ugyanaz, szerintem mindannyian gazdagabbak lettünk valamivel. Én legalábbis biztos. 

Tapasztalattal. Barátokkal. Élményekkel. Emlékekkel. 

Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt, hogy jelentkeztem erre a lehetőségre. Legfőképpen azért, mert az itthoni dolgaim sem álltak meg.

Olyan érzés, mintha el sem mentem volna itthonról. Mintha ez az egész meg sem történt volna, mintha nem szeltem volna át az eget másfél hónappal ezelőtt és most vissza.

Mert tényleg, nem változott semmi se körülöttem. 

Ugyanaz a szegény néni kéreget az Astorian, ugyanaz a buszsofőr hoz haza a pénteki egyessel, aki eddig, ugyanazok a kedves eladóim vannak a cba-ban akik eddig, ugyanazok az emberek köszönnek az utcán, a szobám semmit sem változott, a szüleim nem öregedtek, a testvéreim sem változtak, a szerelmem még mindig igazi, az egyetemre még mindig tanulni kell. 

Igazából minden a régi.

Csak egy álommal most gazdagabb lettem.

Tovább

Hi, My name is Barbi, from Hungary

Már csak egy hét.

Amikor elindultunk ide, nem gondoltam volna, hogy így el fognak rohanni a napjaink, és igazából azt sem, hogy nem akarok innen majd igazán hazamenni.

Mert igen, tényleg, nagyon jó lesz már otthon végre, de közben hiányozni fog minden itt eltöltött nap is, hogy itt végre azt csinálhattam nagyjából amit akartam, nem kellett igazán senkinek sem megfelelnem, nem kellet felesleges dolgokat tanulnom, hanem tényleg, egyszerre dolgoztunk, élveztük azt, hogy mindannyian mások vagyunk, már azzal kiléptünk a saját komfort zónánkból, hogy mindenki, szinte tök egyedül képes volt ilyen messzire eljönni, ennyi időre, és idegen nyelven beszélgetni a másikkal, hogy szia, ez vagyok én, innen jöttem, ilyen vagyok.

Nekem például nagyon nehéz volt eldöntenem, hogy képes vagyok e erre. Hogy képes vagyok e otthon, de nem magam mögött hagyni a két éves kapcsolatomat, képes vagyok e a szüleimmel nélkül boldogulni, mert annak ellenére, hogy majdnem 21 vagyok, még mindig nem érzem azt, hogy igazán felnőtt lennék, mert nem is vagyok.

 Hogy van e bennem annyi bátorság, hogy 30 vadidegen emberrel együtt éljek 6 hétig úgy, hogy a saját anyanyelvemen is sokszor utálok megszólalni.

Idejöttem úgy, hogy nincsenek különösebben céljaim az életemmel, nincs elképzelésem, hogy mi is lesz velem 5 vagy 10 év múlva, nem tudom, hogy egyszer sikerül e végre befejeznem az egyetemet, mert abban sem látom a megoldást, vagy, hogy kicsit közelebb kerüljek ahhoz az egészhez, ami én vagyok, aki én leszek végre egyszer. Az igazi, felnőtt nő végre. Nem tudom leszek e valaha.

De most itt vagyok.

És itt kicsit úgy tűnik, hogy ezek a dolgok nem igazán számítanak.

Mert itt azt látom, hogy a 30 emberből, legalább 25 mosolyogva jön oda hozzám, vagy átölel, vagy megbök viccesen, vagy megkérdezi, hogy vagyok, de azt érzem, hogy képmutatás nélkül képesek szeretni úgy, ahogy vagyok. 

Itt azt érzem, hogy minden nap van valami új kis dolog, amit fel lehet fedezni, amit meg lehet élni, amit át tudok formálni a magamévá.

Itt, ha beállok táncolni a többiek közé, nem érzem azt, hogy nem áll jól amit csinálok. És itt szeretnék megint nagyon hálás lenni azért, hogy volt egy közösség kis korom óta, ahol formálódhattam, hogy leküzdhettem a gátlásaimat, a félelmeimet amikor táncolok. És ez itt kurvára látszódik. És nagyon jó érzés, hogy van elég bátorságom beállni egy idegen kör közepére, és egyedül táncolni a zenére, úgy, hogy az jó, hogy az embereknek tetszik, és, hogy jól érzem magam végig.

Itt szeretnék hát kitérni arra, hogy nem lehetnék sehol sem, ha nincsenek azok a dolgok, amiket otthon eddig már megéltem, és szerencsémre részesültem bennük.

A szüleim, akik biztosítanak(még a mai napig mindig) nekem minden olyan feltételt, hogy egy egészséges, modern környezetben nőhessek fel. Hogy próbálnak formálni minden tanácsukkal, feladataikkal, kéréseikkel, amiket később, majd én is tudok használni.

A testvéreim, akik mellett sikerült valamennyire megtanulni alkalmazkodni, hogy rájuk azért számíthatok, ha nincs senki más körülöttem.

A családom, apraja, nagyja. Látom, hogy mennyi embernek nincs olyan összetartó családja, mint amilyenek mi vagyunk, hogy teljesen szét vannak szóródva, hogy nem beszélnek, és mindig megdöbbenek és elszomorodom azon, hogy az sok embernek nincs meg az, ami nekünk.

A tánc, Zsolti, Manyi, mindenki. Tényleg. Nem csak a testem, de a lelkem, a hozzáállásom, a mentalitásom formálódott évről évre, és, ha nincs ez a hosszú periódus az életemben, akkor valószínűleg nem olyan lennék, amilyen.  Valószínűleg nem alakultak volna ki, olyan erős barátságok azokkal az emberekkel, akikkel még mindig együtt vagyunk, ha csak tehetjük.

A barátaim. Mindenhonnan, csak adtak hozzám és soha nem tudtak elvenni belőlem semmit, mert nem is kellett. Mert szeretnek úgy,ahogyan vagyok.

És Attila. Mert szerencsére megkaptam azt a szerelmet, amiről már kiskorom óta kábé álmodozom.  És különbséget tudok tenni aközött, hogy mi a szerelem, és mi az aminek nincsen több értéke, mint üres szavak, vagy kémia. Hogy van miért fejlődnöm minden nap, van mire várni, van miért élni.

Köszönöm mindenkinek aki az életem része volt,vagy még mindig az.

Szia! Barbi vagyok,magyar,20 éves.  Van egy nagy családom és nagyon szeretem őket. Van egy szerelmem, és már nagyon hiányzik. Van egy csomó barátom, akikkel már alig várom, hogy egy marha nagyot bulizzak. Török szakra járok, nem igazán tudom hol áll az életem, de szeretek írni, olvasni, zenét hallgatni, fényképezni, videókat csinálni. Szükségem van a magányra, de szeretem az embereket. Főleg a kedveseket. Épp Törökországban vagyok. Próbálom kicsit feszegetni a határaimat, mennyit bírok, meddig tudok elmenni. Vannak rosszabb napok, de most nagyon jól érzem magam.

Barbi vagyok.

Én vagyok.

Tovább

vissssssza a harmadik hétre

Ott járunk, hogy elkezdődött a negyedik hét is, ami azt jelenti, hogy túl vagyunk a felén. Ezzel kapcsolatban elég vegyes érzelmek kavarognak bennem.

Ugyanis nagyon jó itt lenni. Soha sem unatkozunk, mindig van lehetőségünk kimozdulni, élvezni a napot, de közben zajlanak az események és egy csomó új dolgot megtapasztalhatunk. Nehéz lesz innen visszarázódni a megszokott egyetemi napjaimba. (Ami ugyanis már az érkezésem utáni reggel el fog kezdődni egy jó kis szaftos oszmán vizsgával. Tanulni kellene).

Ugyanakkor, ott van  a nem is olyan kicsi húzó erő, hogy otthon várnak rám. Nem csak anyáék, de Attila is. És azt hiszem így nyer értelmet ez az egész utazás, hogy van egy lehetőség, amivel élhetek, amit kihasználhatok, egy új világot megtapasztalhatok, felfedezhetek, és mind e közben ott van bennem, hogy ha vége mindennek, nekem van hova hazamennem, és lesz aki megcsókoljon és agyon szorítson örömében, és az anyukám biztos a kedvemre fog főzni(marha pörköltet kérek nokedlivel anya!(vagy sonkás makarónit).) Már nagyon hiányoztok.

De akkor csapjunk a lecsóba! Sok érdekesség történt velünk az elmúlt napokban. A projekttel kapcsolatban, középiskolákban voltunk az Erasmus+t  promóciózni. Én tartottam a török bevezetést, mert a mi csapatunkban én voltam az, aki tudott valamennyire törökül, és amikor megszólaltam, az egész osztály elkezdett tapsolni, és a mondókám további részében is támogattak. Jó érzés volt.

Pénteken részt vettünk egy IGAZI török esküvő Henna estjén. Itt az igazin azt értem, hogy olyan igazi a javából. Mi, mint európai önkéntesek, legfőképp lányok, ha az esküvőre gondolunk, az jut rögtön eszünkbe, Mit vegyünk fel? Na már most, azért másfél hónapra nem volt olyan egyszerű bepakolni,kábé 20 kg-os bőröndbe, pláne,ha menetközben derül ki, hogy esküvőre is megyünk. Mindenki be volt pánikolva, hogy úristen, mit fogunk felvenni. Én például hosszú kivágott ruhában voltam és tornacipőben. Nade. Nagy nehezen elkészültünk. Mindenki smink, csini rövid ruhák, hosszú alkalmik meg mittudomén, és amikor megálltak velünk a buszok az esküvő színhelyén, én azt mondtam, én így biztos ki nem szállok.

Egy félig romos ház előtt, üggyel-bajjal felaggatott, csálé sátor alatt, össze-vissza székek, asztalok, nagy kendős nénik mosták az edényeket, kis szakadt gyerekek próbáltak teríteni, és kb. a putri közepében a menyasszony rózsaszín habos ruhában ült. Idilli volt, meg kell hagyni. 

Aztán leültettek minket egy nagy asztalhoz, mindenki kapott egy-egy kanalat és hozták a vacsit. 5 kistányért hoztak, 5 különböző étellel(mondjuk ez az 5 tányér 7 emberre) és közösen kanalazgattunk, kinek éppen mi tetszett. Hát meg volt a hangulata. :) 

Utána kezdődött a tánc. Előző este tanultunk pár fontos lépést, így mi is be tudtunk kapcsolódni a mulatságba, de tényleg nagyon jól éreztük magunkat, el sem akartam jönni.

Másnap viszont izgi út várt ránk, mivel Judittal elhatároztuk, hogy elutazunk ketten Izmirbe. Hogy is hogy is, STOPPAL! Persze nem az én ötletem volt, de szívesen benne voltam egy kis izgalomban. Kiálltunk hát a megfelelő útra, kiraktuk a táblát, és vártuk a csodát.

Körülbelül 10 percet, ha várakoztunk és tolatott vissza egy fiatalember, hogy szálljunk be, mert elvisz. Az udvarias körök lefutása után, hogy kik vagyunk, hova megyünk, igazából csönd lett. A srác csak törökül tudott, és ugye én próbálkoztam, de nem tűnt túl közlékenynek, pedig kicsit enyhítette volna az izgalmamat, ha legalább ránk mosolyog vagy ilyesmi, de nem, úgyhogy az Isis Hotel karszalagja csak még dobott a dolgokon, hogy most hova is ültünk be. Hangos zene szólt végig, és egyszer amikor megálltunk a benzinkútnál, hozott nekünk egy-egy kólát és nápolyit, úgyhogy nagyon kis rendes volt.

Azt azért meg kell hagyni, hogy miután beültünk az autóba, rengeteg lehetséges folytatás átfutott az agyamon, és a három órás út alatt, egyszer sem volt kedvem lehunyni a szemem, nehogy lemaradjak valamiről.

 Egyébként nagy kár, hogy vannak szörnyű dolgok a világban, és ezért sok esetben érdemes félni, mert nem tudni tényleg, hogy mi leselkedhet ránk és hol. Pedig, ha lehetne bízni feltétel nélkül a másikban, azt hiszem csoda dolgokra lehetnénk képesek együtt.

Zafar(mert, hogy így hívták a megmentőnket, bevitt minket Izmir belvárosába, pedig neki túlon túl a városon volt a végállomása). Sikeresen megtaláltuk a hotelünket is, ahol nagy meglepetésünkre, a recepciósok beszéltek angolul, és nem kellett értetlenkedve, hebegve-habogva törökül szenvednünk, hogy kik vagyunk meg miért. És amiért a legnagyobb csillag jár a hotelnek, hogy volt meleg vízünk, ami itt a Palm Gardenben a 10. kérés után sem megoldható, úgyhogy hajlottunk nagyon afelé, hogy haza sem akarunk innen menni.

Izmir egyébként egy igazi nagyváros. Konkrétan Bazinagy.  Nincs sok látnivaló, az Óratorony, és az Asansörön meg persze a Nagy Bazáron kívül.  De van egy tipikus atmoszférája és hangulata ennek a beton rengetegnek tengerrel a végében.

Ahol a szállodánk volt, az tipikusan egy török utca vonulat volt, rajtunk kívül például szinte nem is volt túrista, nők ugyancsak néha bukkantak fel. Úgyhogy iszkoltunk a barna szemek elől mindig, de egyébként nem voltunk veszélyben, csak szokatlan volt. Az utolsó nap, már úgy járkáltunk ott, mintha mi is odavalósiak lennénk.

A Nagy Bazár egyébként kész öngyilkosság volt. Konkrétan annyi volt az ember, hogy megfordulni alig lehetett, egy helyben. Az embertömeg csak úgy hömpölygött fel-alá. Anyák,babakocsik,nénik,bácsik,robogósok, teli volt minden utca.

Kipróbáltunk pár különlegességet. :

Kumpir: Ez egy marha nagy főtt krumpli, amit félbevágnak, összekeverik vajjal, aztán teli pakolják feltétekkel. Ezen virsli, olívabogyó, és csípős szósz van.

Salep: Ez egy tejes forró ital, aminek olyan íze van kábé, mint a tejbegríznek. Fahéjjal a tetején. Egyébként alig lehetett ilyet találni a városban, tökre nem értem.

Gözleme: Szerintem ilyen vékony pitatésztába sütött sajt és krumpli, fincsi volt nagyon. ( Apropó, mindig elfelejtem, hogy a sör itt drága nagyon, pláne kajáldában, és itt gondolkozás nélkül rávágtam, hogy sört kérek kóla helyett,amikor megkérdezte a pincérke. 1300ft volt egy kis Efes)

És a legfincsibb, Künefe: Ez meg nagyon érdekes, mert leveles tésztához hasonló anyagot kis kukackákra szedik, a közepébe sajtot raknak, nyakon öntik valami finom mézes sziruppal és megsütik. Melegen fogyasztandó. Azóta is ezt kívánom.

Voltunk Ephesusban is. Igazából a romokkal kapcsolatban mindig is úgy voltam, hogy szépek, szépek, de a képen is ugyanúgy néznek ki, mint élőben. Azért érdekes volt. Tök félelmete és felfoghatatlan, hogy ezeken a helyeken régen emberek éltek, teljesen más kultúrával, környezettel, mindennel. És ezek a több ezer éves romok még mindig mutatnak magukból valamit.

Ő például pont úgy néz ki, mintha azóta itt élne, mióta felépítették egész Efest. És továbbra is kitart az otthona mellett.

A héten viszont kezdődnek megint a szervezések, már csak 2 hét van a fesztiválig, úgyhogy a mai nap is elég fárasztó volt. 

Úgyhogy megyek aludni.

Tovább

Részletek

Van egy-két dolog, amikről eddig még nem volt időm írni, de most ezt szeretném bepótolni.

Először is : Kutyák. 

Az utcán lépten nyomon cuki "kis" kutyák lézengenek, vagy alszanak a fa alatt, vagy süttetik magukat a Napon. Bár inkább hajaznak medvére, egyáltalán nem félelmetesek, meglepően szelídek, barátságosak, és az emberek még ÍGYIS képesek félelem nélkül SÉTÁLNAK az utcán. Nahát. 

Odajönnek hozzánk, odanyomják a buksijukat a lábunkhoz, és csak néznek a nagy boci szemeikkel. Tényleg nagyon cukikák. Ők az utca részei.

A macskákkal is ugyanez a helyzet, csak ők nagyon nem cukik...Ők még a hotelben is mindenhol ott vannak. Pfhuj.

Aztán.

Kaja!

Egyelőre még csak mi vagyunk a hotelben, nincsenek turisták, csak mi önkéntesek. 

Reggelire ezért kiraknak friss,puha zsemléket, joghurtot, párizsit, zöldséget, vajat,jam-et,műzlit. Kábé egy hétig egy marék olívabogyót,natúr joghurtot, paradicsomot,uborkát, esetleg főtt tojást, plusz kis zsemlét ettem, plusz kávét. Most a héten viszont már volt kakaós csiga, úgyhogy a mai reggelim így nézett ki.

Az ebéd és a vacsora viszonylag hasonló. Előételnek kitesznek egy csomó féle-fajta hideg kaját. Saláta, padlizsán, tésztasali, cékla, csicseriborsó, mittomén még mi. Miután ezt megettük, felszolgálják a főételt(miért külön,miért?!).

(ez előétel)

A főétel már kicsit izgisebb, általában próbálnak valami hús félét adni, de ez nem mindig sikerül túl jól. Vannak nagyon izgi ízek, általában valami párolt paradicsomos,paprikás cuccot párolnak össze valami hússal. Meg van ilyen fura máj, vagy tüdő, nem tudom eldönteni, de nagyon rossz íze van, és tuti, hogy nem csirke,nem liba, nem kacsa...de disznó sem lehet, mert szerintem nem szívesen főznek ilyeneket. Úgyhogy tényleg, nem tudom mi az, ők sajnos mindig ott maradnak a tányéromon.

Ez megint előétel, szép zöld.

Egyébként mindenhez ezt a fehér joghurtot eszem, konkrétan MINDENHEZ. Reggel, délben, este. És tegnap nem volt ebédre, teljesen felborult az életem (csak viccelek).De tényleg mindenhez jó.

(reggeli)

Sütik. Pontosan nem tudjuk mik ezek. Az biztos, hogy az egyik mákos,a másik valami brownie féle, van grízes, meg sült puding, meg ilyenek. És káblé az összes nyakon van öntve valami mézes dologgal. Nem mindegyik finom, de ezek például ízletesek. 

Az alkohol egyébként baromi drága. Egy üveg sör például legalább 600 forint és ennél már csak drágább van. És nem, nem a kocsmában ennyi, hanem a SUPERMÁRKETBEN. Ja. 

Végül pedig. Egy kis beszámoló Pamukkale csodálatosságáról.

Vasárnap voltunk oda, 4 órára innen Bodrumtól, elindultunk reggel 6-kor. Ez elég korán van, mert általában 8- fél 9 körül kelünk, és kábé ilyen 12-és 2 között fekszünk le, mikor, hogy sikerül. Mivel nagyjából előtte való nap betegedtem le, alig bírtam aludni, annyira fájt a torkom és folyt az orrom. Úgyhogy az egész 4 órás utat sikerült szinte végig aludnom, az amúgy rendkívül kényelmetlen kis buszon.

Mielőtt még megérkeztünk volna, az egyik orosz szervezőnk, benyögte, hogy ja, amúgy az a terv, hogy este 8 körül indulunk vissza, hogy megnézzük a naplementét, mert, hogy itt biztos másabb lesz. Ja. Hát igen, tehát egy doboz hideg élelemmel(egy zsemle,vaj,paradicsom,fél uborka) vágtunk neki a napnak. (én tök betegen)

Kb. délután 2re mindent sikerült mindenkinek megnéznie, úgyhogy konkrétan  6 órán keresztül nem csináltunk semmit! Csak feküdtünk, lengtünk a baromi melegben, szenvedtünk, és még a sör is ugye nagyjából 1100 ft volt az étteremben. Ja.

Pamukkale. Szó szerinti fordításban gyapotvár-at jelent. ,,. A hófehér mészkőmedencéket a földfelszín alól feltörő, kalcium-hidrogénkarbonátban és szén-dioxidban gazdag, körülbelül 35 °C forrásvíz hozta létre, amikor lezúdult a domboldalon. A helyet már az ókorban is látogatták mint gyógyfürdőt"

A hely, egyébként gyönyörű volt. Van egy hegység vonulat, ami olyan, mintha hó fedné,azt várná az ember, hogy hideg van, de nagyon meleg.

Mivel még nincsen szezon itt sem, ezért egy csomó medencét nem töltöttek meg vízzel, és így le se lehetett menni a "havas" területekre. (de azért a 3500 ft körüli jegyet elkérték:D)

Aztán persze nagy nehezen eltelt a nap, feküdtünk a fűben, aludtunk egyet,  a naplementét ugyan nem néztük, de azért kaptunk belőle mi is.

Úgyhogy este 8-kor, tök betegen, elindultunk haza felé, újabb 4 óra út következett, kevésbé kényelmesen, kevésbé alvósan, nagyon szenvedősen.

Még feltöltök pár szép képet, és mára megint ennyi :)

Ui.: Végül itt egy kis vicces felfedezés a Supermárketben. A Mami Power, ami az energia italok közé volt felsorakoztatva, hosszas nevetés után, nagy nehezen rávettük magunkat, hogy megkérdezzük egyik kis török kísérőnket, hogy mégis mi ez. Ez a kismamáknak van, hogy legyen tejük a szoptatás alatt. Tehát, Mami Power .

Tovább

egy hét

Let me see...

Ahhoz képest, hogy sikerült lebetegednem az első héten, jól vagyok :D De még mielőtt bárki is elítélne azért, hogy mégis, hogy sikerült itt a 28 fokban megfáznom, mentségemre legyen, hogy  este felé nagyon lehűlik a levegő, most hidegfront megy rajtunk keresztül, még mindig nincs hideg vízünk(kivéve, ha véletlen akad egy kicsit:D ), tenger mellett nagyon fúj a szél, és ez a hideg-meleg váltakozása kicsit bezavar sok midenkinél. De, ma voltam a gyógyszertárban, hogy majd veszek Coldrexet, persze nem volt, de sikerült megértettnem magam az angolul nem beszélő török gyerekkel a boltban,(aki egyébként szerintem nem értett semmit a gyógyszerekhez), hogy hány darab, mennyibe kerül, kérek e még valamit. Mindezt törökül :D Úgyhogy büszke vagyok. Na persze, nem a srácra :D

Ez a hét egyébként váratlanul gyorsan elszaladt, nem gondoltam volna, hogy megint hétfő lesz egyszer.

Az elmúlt napok arról szóltak, hogy összeszokjon a csapat, megismerjük egymást, közben workshop-ok voltak, hogy mi a csoport, mi a csapat, hogyan kezeljük a konfliktusokat, mi az az önkénteskedés, közben szituációs játékokkal próbálták érthetőbbé tenni.

Egyébként harmincan vagyunk itt önkéntesek, 17 különböző országból. 18-29 év között, de szinte mindenki túl van már a 23-on, így itt én még viszonylag tojás héjjal a seggemen szaladgálok a sok "öregebb" emberke között :D Nem is szeretik, hogy én még most taposom a fiatal éveimet :D

Egyébként, szerencsére többnyire mindenki cukinak tart. :D

Pénteken voltunk bazaar-ban. Ahol gyümölcsöket, fűszereket, magvakat, zöldségeket, török édességeket, sajtokat, tésztákat árultak kiló számra. Nagyon érdekes volt, mert az emberek belenyomták a kezünkbe a fűszert, hogy szagoljuk meg, tényleg nagyon erős illatuk volt, kicsit mondjuk irónikusnak tartottam, hogy az én kezembe levendula került, amiikor alig bírom elviselni az illatát :D, de nem baj. A többi emberke, meg azt a gumis édességet tukmálta, és el kellett venni, különben nagyon csúnyán néztek. Kaptam egy aszalt gyömbért is, amire csak rágás után jöttem rá, hogy mi is, kicsit marta a számat, de finom volt.

Hogy mit látok itt?

Azt, hogy az emberek próbálják eladni azt, amilyük van. Mindegy mi az.            Utazás, textil, szuvenír, fagyi, tengeri szivacs, napszeműveg, táska, vagy bármi. A turistáknak el kell adni,mert nekik van pénzük mindenre. 

Egyébként nagyon kis kedves emberkékkel lehet találkozni, bár nem szabad minden utcán álló, szépen mosolygó, hívogatónak bedőlni, mert képesek és "kizsákmányolnak". De azért előnyünkre szolgál, ha vásárlás közben lebonyolítunk egy kis török párbeszédet, hogy van, honnan jöttünk, örülök a találkozásnak, ilyesmi, mert számíthatunk egy kis engedményre, ez persze nem mindenkinél jön be, de azért érdemes próbálkozni.

Egyben amúgy zavarba ejtő, hogy már méterekkel előbb hozzánk szólnak, és néznek nagy szemekkel, kicsit pajzánul, de tényleg, el kell menni mellettük, sokszor nem is szabad rájuk nézni. Bár ha elmész még egyszer arra, megjegyzik az arcod, és megint invitálnak :D

Bodrum, egyébként kifejezetten egy turiskaközpont, úgyhogy mindenki erre felé orientálódik, az egész olyan, mintha egész évben egy nagy nyaralás lenne. 

Itt azért a nők nem járkálnak lépten nyomon csadorban, de például a reptéren, és tegnap Pamukkaleven voltunk( erre is visszatérek hamarosan) és ott sokan voltak kendőben, hosszú ruhában/nadrágban, de nagyon divatosan öltözködnek ígyis ők is, egyáltalán nem tűnnek boldogtalannak, csak úgy ragyognak a párjuk mellett sokszor, a férfiak pedig gyönyörködnek bennük és arra gondolhatnak, hogy milyen jó lesz otthon, ha leveti magáról ezt a sok mindent, és nézheti tovább.

A reptéren egyébként volt  "kismecset", ahol külön nők, külön férfiak imádkozhattak. Dzsámiban még nem voltam sajnos,de remélem bemehetek majd.

 

Az a helyzet, hogy kellőképpen itthon érzem már magam, jó, persze nem kint töltöm a napjaimat teljesen a valóvilágban, de amikor kint vagyok, az nagyon tetszik, és nincs bennem félelem. Kivéve az autókat, és a minibuszokat. Na, azok nagyon félelmetesen közlekednek.

Valamiért nem akarja az igazságot, sem az oldal, sem az internet, sem a gépem, úgyhogy holnap egy újabb blog bejegyzéssel jelentkezem. Most pedig mennem kell egy kis pointing game-t játszani a munkatársaimmal.

Tovább
«
12