Töröküljlemellém

blogavatar

Törökülni fogok. És repülni, meg világot látni. Egyedül. Most először talán igazán.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Követők

VéBarb

Itt vagyok, ragyogok

Hát. (Tudom, hogy így nem kezdünk mondatot. De ezt most így kell. :D)

Amikor ott voltunk a reptéren, még akkor sem fogtam fel igazán, hogy mi történik most velem. Nem éreztem a 6 hétnek a súlyát, hogy most elköszönök, és 1800 km-rel arrébb repülök. Nem értettem. Csak mentem.

Azért jó érzés volt tudni, hogy hazavárnak majd. Szerintem piszok szerencsés vagyok, talán ezért nem is idegeskedem annyit.

A budapesti repteres csekkolás és bőrönd leadás után(ami, egyébként 20.0 és 8.0 kg lett, se több, se kevesebb, pont amennyi lehetett) azt hiszem túl hamar nyugtáztam el magamban azt, hogy ez könnyen ment, most már nem lehet semmi baj.  Jó, mondjuk a baj, az azt hiszem elég erős kifejezés, mindenesetre, hogy most már minden sinen lesz.

Hát nem volt.

Először is azért, mert késett a gép. Aztán kábé fél óra csúszás után elkezdtünk beszállni. Beszálltunk. De csak nem indultunk. 

Úgyhogy csináltam is selfiet uncsiban. Egyébként épp akkor jött Istanbulba a 100 tagú Cigányzenekar, úgyhogy az ő cimpalmaikat és nagybőgőiket pakolták, azért vártunk még kb. másfél órát a repcsin. Találtam is egy cikket róluk a Pegasus újságban, azért büszkék lehetünk :)

Volt egy vicces sztori, mert Zizitől kaptam kis matricákat, hogy ragasztgassam ki helyekre. Épp, szép nyugodtan nyomtam oda a pici matricát az ablak szélére, amikor megszólalt a kapitány, és csak annyit hallodtam, hogy "BARBARA VÉGH". Hát azt hittem, hogy menten elájulok, tuti megfigyeltek valami kamerával, körbe vizslattam mindent, de nem találtam semmit. Aztán kiderült, hogy csak a szendvicseink miatt mondták be a nevünket.

A bodrumi gépre időben felszálltunk, de ott meg a közlekedési "dugó" miatt nem indulhattunk időbe. Tehét, megint kb fél órát csúsztunk. Na innen jön az izgi.

Leszálltunk ugye a repcsiről. Én utoljára, mert mért ne. Judit eltűnt. Engem felraktak egy buszra, meg még kb 7 embert, de nem volt ismerős senki. Gondoltam, már a többieket elvitték egy másik busszal. De nem. Judit még a bőröndöknél sem volt meg. Gondoltam kint van már, mert ugye ott vannak a buszok. Hát nem volt. Ott álltam, hófehér bőrrel, vörös hajjal, rózsaszín bőrönddel, és a sötétben akkor elég félelmetesnek tűnő török tekintetek két oldalról csak engem néztek. Na akkor ott gyors elslisszoltam oldalra. Felhívtam Juditot ( szerintem kb 300 ftért) és mondta, hogy tök máshol mentek be, eltévedtek, de már jön.

Na de!

A Havas buszunk eltűnt! Ott keringtünk, álltunk, kérdeztünk. Mondták, hogy ide ma már nem jön Havas busz. Hát akkor mi a picsát csináljunk.. Felhívtuk a szervezőnket, mi legyen, már közben taxit próbáltak ránk tukmálni. Menjünk el a busz állomásra, kb 5 perc onnan. Hát oké, aztán az egyik csaj meglátta a Havast, úgyhogy rohant, nehogy elmenjen. Hát még vártunk vagy 30 percet, mire elindultunk végre a városba. Onnan még egy másik kisbusszal cibáltak fel minket a szállodához. Úgyhogy kábé 11 óra út után, elértük a végállomást, a Palm Garden Hotelt.

Nagyon baba egyébként, ilyen görög stílusú, hatalmas területen fut végig. A szoba szerintem kicsit alább van, mint 4*, de szerintem ez a törököknél máshogy megy. 

Este majdnem megfagytunk, ugyanis csak egy lepedő volt takaró funkcióval az ágyunkra terítve,úgyhogy hajnalban vacogva ébredtem. Na mindegy

A víz kb 10 perc után melegszik fel, de na. Hát ez ilyen.

Azért szerintem a kilátás szép, meg úgy ezeket leszámítva minden.

Ma még szabadnapunk van, reggeli után lementünk napozni. A víz a medencében még elég hideg, úgyhogy az egyikbe kb combikáig belementem, de aztán kijöttem mert jéghideg volt. De a Nap elég fincsi már most is. 

Az ebédnél csomó zöldség volt, meg most még ilyen fix főételt kapunk, az így nézett ki, az íze kicsit jobb volt

A sütikék azért finibbek voltak.

Hát eddig így állunk. Ez most egy kis helyzetjelentés volt, hogy élek, ragyogok, kezem, lábam a helyén, meg a fejem is megvan szerencsére.

Tovább

Egy nap

Hát nagyon úgy néz ki, hogy holnap megállíthatatlanul felszállok az Istanbuli repülőre, ahol négy óra várakozás után elindulunk Bodrumba, projektünk színhelyére.

Meg kell hagyni, ez a csomagolás korántsem volt olyan egyszerű, mint képzeltem. Azért másfél hónapra becsomagolni, cakkumpakk 28kgal, az nem semmi, de tényleg. Főleg egy lánynak.

Mert, hogy még egy igényesebb fiú is megoldja a heti 5pólót két nadrágot, az alsógatyák ki-be fordítgatását, én addig beleborzongtam a gondolatba is, hogy minden héten ugyanazokban a ruhákban legyek. Hát tuti nem. Úgyhogy kicsit megnehezítettem a sorsom,de azért megéri szerintem.

Úgyhogy holnap délben, már a repülőn fogok ülni. És holnap ilyenkor már a bodrumi ágyamba fogok kidőlni.

Itt hagyok csapot, papot. Ebbe eddig bele se gondoltam. Kint egy teljesen új világ vár rám, vagy mi a fene.

De azt hiszem erre van most szükségem. Kiszakadni innen, az egyetemből, a napjaimból, hogy felkelek, iskolába megyek,tanulok, élek, de közben nem történik semmi igazán. ,,Rázz fel, ha alig élek rázz fel,hogyha félek, rázz fel, szépen kérlek, rázzál végre fel."   Csak hogy a Group Therapytól idézzek.

Fel kell, hogy rázzanak, fel kell, hogy rázzam magam. Hát én akkor felrázom magam igazán!

Izgulok-e?

Naná!

Félek-e?

Hogy a viharba ne?

Tudom, hogy milyen lesz?

Igen!

Ferge- most figyelj! TEGES!

https://www.youtube.com/watch?v=nfWlot6h_JM

Tovább

Első

Tudjátok, van az az érzés, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy menni kell. Pontosan nem tudod megmagyarázni, hogy miért, vagy egyáltalán hova, csak azt érzed, ha nem lépsz le, életed legnagyobb hibáját fogod elkövetni.

Ezzel pont így voltam én is. Azzal a különbséggel, hogy száz százalékig biztos voltam abban, hogy Törökországba akarok menni.  Lényegében azért, hogy fejlődjek. Nyelvi és érzelmi szinten egyaránt.

Úgy érzem, messzire kell mennem azért, hogy végre megtaláljam magam. Főleg azért, mert a mai társadalom elvárja, hogy 20 éves korára az ember, már komplett jövőképpel álljon elő a diploma után, hogy ő, már akkor tudja mit akar, mit vár az élettől, mit vár magától.

És azt leszámítva, hogy szeretnék a szerelmemmel boldogan élni, és családot alapítani, annál bővebb tervet nem tudok felmutatni és igaz, kicsit odébb van még a diploma, de szeretném úgy megvédeni a szakdolgozatomat, hogy tudom, miért jöttem el idáig.

Ez pedig csak akkor fog működni, ha beleadom saját magamat teljesen. Meg persze, ha nem raknak ki az egyetemről a kedves tanáraim, és engednek levizsgázni. De kétségbeejtően nyugodt vagyok ilyen szempontokból. Nincs mitől félnem azt hiszem.

Azért természetesen majd kiugrom a bőrömből, ha arra gondolok, hogy 11 nap múlva már a repülőn fogok ülni, és megyek egy csomó ismeretlen ember közé, egy ismeretlen helyre, szinte egyedül.

De lesz tenger, és ez önmagában is sokat dob a dolgokon, mert már legalább 2 éve nem voltam sós víz közelében, és kezdtek elvonási tüneteim lenni, mert...

óceán, vagy tenger.. majdnem ugyanaz. nagy-nagy, kék-kék, és VÍZES!

Imádom.

Meg kell, hogy jegyezzem, mégha izgatott is vagyok túlnyomó részben, azért nem minden pillanatom túl rózsás, és nem szívesen gondolok arra, hogy az utolsó hétvégémet fogom otthon tölteni. Az utolsó 11 napból, például kábé 5 napot fogok tölteni a barátommal, és ez eléggé kiidegel. Pláne, ha arra gondolok, hogy másfél hónapot kell túlélni, amikor nagyjából az a négy-öt nap is örökkévalóságnak tűnik, amit én Pesten töltök, ő pedig otthon.  

De biztos vagyok benne, hogy végig tudjuk csinálni ketten. 

Nehéz lesz, de nem fogom megbánni úgy érzem. Mert ez egy életreszóló élmény lesz. És ha netán úgy lesz, ahogy elterveztem, egy mérföldkő lesz az életemben.

Mert nekem csak ennyit kell tennem!

Tovább
12
»