Ott járunk, hogy elkezdődött a negyedik hét is, ami azt jelenti, hogy túl vagyunk a felén. Ezzel kapcsolatban elég vegyes érzelmek kavarognak bennem.

Ugyanis nagyon jó itt lenni. Soha sem unatkozunk, mindig van lehetőségünk kimozdulni, élvezni a napot, de közben zajlanak az események és egy csomó új dolgot megtapasztalhatunk. Nehéz lesz innen visszarázódni a megszokott egyetemi napjaimba. (Ami ugyanis már az érkezésem utáni reggel el fog kezdődni egy jó kis szaftos oszmán vizsgával. Tanulni kellene).

Ugyanakkor, ott van  a nem is olyan kicsi húzó erő, hogy otthon várnak rám. Nem csak anyáék, de Attila is. És azt hiszem így nyer értelmet ez az egész utazás, hogy van egy lehetőség, amivel élhetek, amit kihasználhatok, egy új világot megtapasztalhatok, felfedezhetek, és mind e közben ott van bennem, hogy ha vége mindennek, nekem van hova hazamennem, és lesz aki megcsókoljon és agyon szorítson örömében, és az anyukám biztos a kedvemre fog főzni(marha pörköltet kérek nokedlivel anya!(vagy sonkás makarónit).) Már nagyon hiányoztok.

De akkor csapjunk a lecsóba! Sok érdekesség történt velünk az elmúlt napokban. A projekttel kapcsolatban, középiskolákban voltunk az Erasmus+t  promóciózni. Én tartottam a török bevezetést, mert a mi csapatunkban én voltam az, aki tudott valamennyire törökül, és amikor megszólaltam, az egész osztály elkezdett tapsolni, és a mondókám további részében is támogattak. Jó érzés volt.

Pénteken részt vettünk egy IGAZI török esküvő Henna estjén. Itt az igazin azt értem, hogy olyan igazi a javából. Mi, mint európai önkéntesek, legfőképp lányok, ha az esküvőre gondolunk, az jut rögtön eszünkbe, Mit vegyünk fel? Na már most, azért másfél hónapra nem volt olyan egyszerű bepakolni,kábé 20 kg-os bőröndbe, pláne,ha menetközben derül ki, hogy esküvőre is megyünk. Mindenki be volt pánikolva, hogy úristen, mit fogunk felvenni. Én például hosszú kivágott ruhában voltam és tornacipőben. Nade. Nagy nehezen elkészültünk. Mindenki smink, csini rövid ruhák, hosszú alkalmik meg mittudomén, és amikor megálltak velünk a buszok az esküvő színhelyén, én azt mondtam, én így biztos ki nem szállok.

Egy félig romos ház előtt, üggyel-bajjal felaggatott, csálé sátor alatt, össze-vissza székek, asztalok, nagy kendős nénik mosták az edényeket, kis szakadt gyerekek próbáltak teríteni, és kb. a putri közepében a menyasszony rózsaszín habos ruhában ült. Idilli volt, meg kell hagyni. 

Aztán leültettek minket egy nagy asztalhoz, mindenki kapott egy-egy kanalat és hozták a vacsit. 5 kistányért hoztak, 5 különböző étellel(mondjuk ez az 5 tányér 7 emberre) és közösen kanalazgattunk, kinek éppen mi tetszett. Hát meg volt a hangulata. :) 

Utána kezdődött a tánc. Előző este tanultunk pár fontos lépést, így mi is be tudtunk kapcsolódni a mulatságba, de tényleg nagyon jól éreztük magunkat, el sem akartam jönni.

Másnap viszont izgi út várt ránk, mivel Judittal elhatároztuk, hogy elutazunk ketten Izmirbe. Hogy is hogy is, STOPPAL! Persze nem az én ötletem volt, de szívesen benne voltam egy kis izgalomban. Kiálltunk hát a megfelelő útra, kiraktuk a táblát, és vártuk a csodát.

Körülbelül 10 percet, ha várakoztunk és tolatott vissza egy fiatalember, hogy szálljunk be, mert elvisz. Az udvarias körök lefutása után, hogy kik vagyunk, hova megyünk, igazából csönd lett. A srác csak törökül tudott, és ugye én próbálkoztam, de nem tűnt túl közlékenynek, pedig kicsit enyhítette volna az izgalmamat, ha legalább ránk mosolyog vagy ilyesmi, de nem, úgyhogy az Isis Hotel karszalagja csak még dobott a dolgokon, hogy most hova is ültünk be. Hangos zene szólt végig, és egyszer amikor megálltunk a benzinkútnál, hozott nekünk egy-egy kólát és nápolyit, úgyhogy nagyon kis rendes volt.

Azt azért meg kell hagyni, hogy miután beültünk az autóba, rengeteg lehetséges folytatás átfutott az agyamon, és a három órás út alatt, egyszer sem volt kedvem lehunyni a szemem, nehogy lemaradjak valamiről.

 Egyébként nagy kár, hogy vannak szörnyű dolgok a világban, és ezért sok esetben érdemes félni, mert nem tudni tényleg, hogy mi leselkedhet ránk és hol. Pedig, ha lehetne bízni feltétel nélkül a másikban, azt hiszem csoda dolgokra lehetnénk képesek együtt.

Zafar(mert, hogy így hívták a megmentőnket, bevitt minket Izmir belvárosába, pedig neki túlon túl a városon volt a végállomása). Sikeresen megtaláltuk a hotelünket is, ahol nagy meglepetésünkre, a recepciósok beszéltek angolul, és nem kellett értetlenkedve, hebegve-habogva törökül szenvednünk, hogy kik vagyunk meg miért. És amiért a legnagyobb csillag jár a hotelnek, hogy volt meleg vízünk, ami itt a Palm Gardenben a 10. kérés után sem megoldható, úgyhogy hajlottunk nagyon afelé, hogy haza sem akarunk innen menni.

Izmir egyébként egy igazi nagyváros. Konkrétan Bazinagy.  Nincs sok látnivaló, az Óratorony, és az Asansörön meg persze a Nagy Bazáron kívül.  De van egy tipikus atmoszférája és hangulata ennek a beton rengetegnek tengerrel a végében.

Ahol a szállodánk volt, az tipikusan egy török utca vonulat volt, rajtunk kívül például szinte nem is volt túrista, nők ugyancsak néha bukkantak fel. Úgyhogy iszkoltunk a barna szemek elől mindig, de egyébként nem voltunk veszélyben, csak szokatlan volt. Az utolsó nap, már úgy járkáltunk ott, mintha mi is odavalósiak lennénk.

A Nagy Bazár egyébként kész öngyilkosság volt. Konkrétan annyi volt az ember, hogy megfordulni alig lehetett, egy helyben. Az embertömeg csak úgy hömpölygött fel-alá. Anyák,babakocsik,nénik,bácsik,robogósok, teli volt minden utca.

Kipróbáltunk pár különlegességet. :

Kumpir: Ez egy marha nagy főtt krumpli, amit félbevágnak, összekeverik vajjal, aztán teli pakolják feltétekkel. Ezen virsli, olívabogyó, és csípős szósz van.

Salep: Ez egy tejes forró ital, aminek olyan íze van kábé, mint a tejbegríznek. Fahéjjal a tetején. Egyébként alig lehetett ilyet találni a városban, tökre nem értem.

Gözleme: Szerintem ilyen vékony pitatésztába sütött sajt és krumpli, fincsi volt nagyon. ( Apropó, mindig elfelejtem, hogy a sör itt drága nagyon, pláne kajáldában, és itt gondolkozás nélkül rávágtam, hogy sört kérek kóla helyett,amikor megkérdezte a pincérke. 1300ft volt egy kis Efes)

És a legfincsibb, Künefe: Ez meg nagyon érdekes, mert leveles tésztához hasonló anyagot kis kukackákra szedik, a közepébe sajtot raknak, nyakon öntik valami finom mézes sziruppal és megsütik. Melegen fogyasztandó. Azóta is ezt kívánom.

Voltunk Ephesusban is. Igazából a romokkal kapcsolatban mindig is úgy voltam, hogy szépek, szépek, de a képen is ugyanúgy néznek ki, mint élőben. Azért érdekes volt. Tök félelmete és felfoghatatlan, hogy ezeken a helyeken régen emberek éltek, teljesen más kultúrával, környezettel, mindennel. És ezek a több ezer éves romok még mindig mutatnak magukból valamit.

Ő például pont úgy néz ki, mintha azóta itt élne, mióta felépítették egész Efest. És továbbra is kitart az otthona mellett.

A héten viszont kezdődnek megint a szervezések, már csak 2 hét van a fesztiválig, úgyhogy a mai nap is elég fárasztó volt. 

Úgyhogy megyek aludni.