Már csak egy hét.

Amikor elindultunk ide, nem gondoltam volna, hogy így el fognak rohanni a napjaink, és igazából azt sem, hogy nem akarok innen majd igazán hazamenni.

Mert igen, tényleg, nagyon jó lesz már otthon végre, de közben hiányozni fog minden itt eltöltött nap is, hogy itt végre azt csinálhattam nagyjából amit akartam, nem kellett igazán senkinek sem megfelelnem, nem kellet felesleges dolgokat tanulnom, hanem tényleg, egyszerre dolgoztunk, élveztük azt, hogy mindannyian mások vagyunk, már azzal kiléptünk a saját komfort zónánkból, hogy mindenki, szinte tök egyedül képes volt ilyen messzire eljönni, ennyi időre, és idegen nyelven beszélgetni a másikkal, hogy szia, ez vagyok én, innen jöttem, ilyen vagyok.

Nekem például nagyon nehéz volt eldöntenem, hogy képes vagyok e erre. Hogy képes vagyok e otthon, de nem magam mögött hagyni a két éves kapcsolatomat, képes vagyok e a szüleimmel nélkül boldogulni, mert annak ellenére, hogy majdnem 21 vagyok, még mindig nem érzem azt, hogy igazán felnőtt lennék, mert nem is vagyok.

 Hogy van e bennem annyi bátorság, hogy 30 vadidegen emberrel együtt éljek 6 hétig úgy, hogy a saját anyanyelvemen is sokszor utálok megszólalni.

Idejöttem úgy, hogy nincsenek különösebben céljaim az életemmel, nincs elképzelésem, hogy mi is lesz velem 5 vagy 10 év múlva, nem tudom, hogy egyszer sikerül e végre befejeznem az egyetemet, mert abban sem látom a megoldást, vagy, hogy kicsit közelebb kerüljek ahhoz az egészhez, ami én vagyok, aki én leszek végre egyszer. Az igazi, felnőtt nő végre. Nem tudom leszek e valaha.

De most itt vagyok.

És itt kicsit úgy tűnik, hogy ezek a dolgok nem igazán számítanak.

Mert itt azt látom, hogy a 30 emberből, legalább 25 mosolyogva jön oda hozzám, vagy átölel, vagy megbök viccesen, vagy megkérdezi, hogy vagyok, de azt érzem, hogy képmutatás nélkül képesek szeretni úgy, ahogy vagyok. 

Itt azt érzem, hogy minden nap van valami új kis dolog, amit fel lehet fedezni, amit meg lehet élni, amit át tudok formálni a magamévá.

Itt, ha beállok táncolni a többiek közé, nem érzem azt, hogy nem áll jól amit csinálok. És itt szeretnék megint nagyon hálás lenni azért, hogy volt egy közösség kis korom óta, ahol formálódhattam, hogy leküzdhettem a gátlásaimat, a félelmeimet amikor táncolok. És ez itt kurvára látszódik. És nagyon jó érzés, hogy van elég bátorságom beállni egy idegen kör közepére, és egyedül táncolni a zenére, úgy, hogy az jó, hogy az embereknek tetszik, és, hogy jól érzem magam végig.

Itt szeretnék hát kitérni arra, hogy nem lehetnék sehol sem, ha nincsenek azok a dolgok, amiket otthon eddig már megéltem, és szerencsémre részesültem bennük.

A szüleim, akik biztosítanak(még a mai napig mindig) nekem minden olyan feltételt, hogy egy egészséges, modern környezetben nőhessek fel. Hogy próbálnak formálni minden tanácsukkal, feladataikkal, kéréseikkel, amiket később, majd én is tudok használni.

A testvéreim, akik mellett sikerült valamennyire megtanulni alkalmazkodni, hogy rájuk azért számíthatok, ha nincs senki más körülöttem.

A családom, apraja, nagyja. Látom, hogy mennyi embernek nincs olyan összetartó családja, mint amilyenek mi vagyunk, hogy teljesen szét vannak szóródva, hogy nem beszélnek, és mindig megdöbbenek és elszomorodom azon, hogy az sok embernek nincs meg az, ami nekünk.

A tánc, Zsolti, Manyi, mindenki. Tényleg. Nem csak a testem, de a lelkem, a hozzáállásom, a mentalitásom formálódott évről évre, és, ha nincs ez a hosszú periódus az életemben, akkor valószínűleg nem olyan lennék, amilyen.  Valószínűleg nem alakultak volna ki, olyan erős barátságok azokkal az emberekkel, akikkel még mindig együtt vagyunk, ha csak tehetjük.

A barátaim. Mindenhonnan, csak adtak hozzám és soha nem tudtak elvenni belőlem semmit, mert nem is kellett. Mert szeretnek úgy,ahogyan vagyok.

És Attila. Mert szerencsére megkaptam azt a szerelmet, amiről már kiskorom óta kábé álmodozom.  És különbséget tudok tenni aközött, hogy mi a szerelem, és mi az aminek nincsen több értéke, mint üres szavak, vagy kémia. Hogy van miért fejlődnöm minden nap, van mire várni, van miért élni.

Köszönöm mindenkinek aki az életem része volt,vagy még mindig az.

Szia! Barbi vagyok,magyar,20 éves.  Van egy nagy családom és nagyon szeretem őket. Van egy szerelmem, és már nagyon hiányzik. Van egy csomó barátom, akikkel már alig várom, hogy egy marha nagyot bulizzak. Török szakra járok, nem igazán tudom hol áll az életem, de szeretek írni, olvasni, zenét hallgatni, fényképezni, videókat csinálni. Szükségem van a magányra, de szeretem az embereket. Főleg a kedveseket. Épp Törökországban vagyok. Próbálom kicsit feszegetni a határaimat, mennyit bírok, meddig tudok elmenni. Vannak rosszabb napok, de most nagyon jól érzem magam.

Barbi vagyok.

Én vagyok.