Lassan két hete vagyunk kint, és ezen a héten elkezdődött az igazi munkás élet.

Hétfőn érkezett az első full charterünk, 150 fővel. Ezen az estén, két buszon kellett beszélnem, ekkor meglehetősen izgultam, de ez csak akkor derült ki, miután sietve felpattantam a buszra. Úgyhogy kicsit el-elcsuklott a hangom, mindenesetre emelt fővel jöttem le az utasoktól.

A vezetésről már írtam legutóbb, azóta már sokkal jobban megy, nem igazán gondolkodom azon, hogy baj lehet, így nem stresszelek előre tőle, de azért akadnak pulzust növelő szituációk. De, hozzá kell tennem, hogy már én is kedvesen tologatom le a lassabb sofőröket a belső sávból. Mert, ha menni kell, hát menni kell, főleg az egésznapos talpon levések, és reptérre oda-vissza rohangálások után.

 Azóta érkezett szerdán egy újabb gépünk, ahol már sokkal összeszedettebben kommunikáltam a mikrofonnal, és még vicceket is sütöttem el.

Ma pedig, úgy írom ezt a bejegyzést, hogy túlvagyok az első önálló hoteles napomon. Ugyan, csak 8 hotelbe kellett ellátogatnom, de azért ez is kemény „első napnak” számított.

Kicsit mondjuk elnéztem a menetrendet, plusz egy óra szünetet hagytam magamnak, így mindenhova több, mint időben értem oda. De szerencsére a vendégek rugalmasak voltak, így hamarabb szabadultam.

A legtöbb esetben gördülékenyen mentek a találkozók, de ma is akadt utas, aki nem volt maradéktalanul elégedett pl. a szobájával. Ezt próbáltam megoldani, de sajnos a hotel nem tudott mit csinálni, hiszen azt kapták, amit kifizettek.

Ami nagyon zavar, hogy sajnos sok kérdésre nem tudom a választ. Ez abból fakad, hogy én is kb. annyi információval rendelkezem, mint az utasok, van összesen 25 hotelem, ahol mindent magamnak kell megtudni, mi merre van, mi hogy működik az adott hotelen belül, stb. Erre kaptam is szemforgatásokat, meg megjegyzéseket, hogy na, még ezt se tudod. De mindent megkérdezek, megnézek, és azon vagyok, hogy a vendégeket elégedetten hagyjam magukra. Eddig úgy gondolom ez sikerült is.

Sokat kell beszélgetni az utasokkal, nagy igényük van rá, hogy meséljenek. Akik ismernek, azok tudják, hogy nekem ez nem mindig könnyű, úgyhogy nullhuszonnégyben a komfortzónámon kívül sprintelek kőkeményen.

Rohadt fárasztó, de végülis megéri.

Elég gyakran nem tudnak a hoteldolgozói angolul, így kénytelen vagyok a törököt használni. Ha magamnak intézem a vásárlást, rögtön törökül szólalok meg, hogy gyakoroljam a nyelvet, azonban húzós esetekben mindig először az angoltudásom próbálom bevetni, ugyanis törököt most használom úgy istenigazából beszélt nyelvként, és éles szituációkban, nem írásban. Ez sokkal nehezebb, de sikerül.

Például kedden, kb. este11-re értem haza, mert hoteleztünk. Lefeküdtem, füldugó be, mert egyébként képtelenség a kinti hangzavartól nyugovóra térni. Már éppen lementem alfába, amikor az utolsó gondolatom átfutott az agyamon, hogy vajon mi lesz akkor, ha este hív egy vendég.

Na ebben a pillanatban, nem megcsörrent a telefon?

Rögtön kipattant a szemem, beleszól a fiatalember, hogy éppen az ügyeleten van, egész délután ment a hasa, csináljanak vele valamit, de a nővérke vagy orvos, csak törökül beszél. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, gyorsan kikerestem, hogy mondják a hasmenést, és végül ingyenes infúziókezeléssel sikerült orvosolni ezt a galibát is.

Azért meg kell mondjam stresszes ez a szakma, jócskán, főleg kezdőként.

A bejegyzést a mai nap fénypontjával zárnám.

Az utolsó hotelemben négy fiatallal volt találkozóm, akiknek a kijutása körülményes volt, ezt nem részletezném, és nyilván a késői gép, és érkezés sem segített a helyzeten. De úgy búcsúztak tőlem, hogy miattam sokat javult a véleményük az utazásról, és nekem köszönhetően, már két csillagot szívesen adnak összességében a szervezésre.

 

Ez azt is elfelejtette velem, hogy majdnem sírva fakadtam a városközpontban, mert képtelenség volt parkolni abban az őrületben, de végül az is csak sikerült oda-vissza keringések és kétidegösszeroppanás között.

Azért hosszú lesz ez a négy hónap, de ha bírom szusszal, még lehet ebből fényes karrier is.

Köszi a figyelmet!