Holnap betöltöm a huszonhetet. Mindig súlyos érzéssel tölt el, amikor nem otthon ér utol ez a misztikus nyár végi dátum, valahogy mindig az a megfoghatatlan hiányérzet nehezedik rám, hogy nincsenek körülöttem azok az emberek, akiktől a legtöbb szeretet kapom.

Sok szempontból egy összetett év van mögöttem. Tavaly nyáron kezdtem el dolgozni vendéglátósként, ami természetesen nem a szakmám, és nem az álommunkám volt, de helyt álltam, jó voltam benne, és rájöttem, bárhol is vagyok, az emberek annak a szerethető embernek látnak, aki tényleg vagyok. Ezt persze egy új helyen mindig nehéz elhinni, próbálunk beilleszkedni a közzösségbe amellett, hogy beletanulunk a munkába, hozzászokunk a változásokhoz.

Januárban megszereztem a diplomámat, ami nekem egy kicsit lassabban ment, kezdve attól,hogy nem voltam benne biztos, hogy ez az az út, amit járnom kell, valamint a személyiségemből adódóan nem az eszemre, hanem mindig a szívemre hallgattam, és istenem, de jól is tettem.

Hiszen az élet nem csak abból áll, hogy azt tegyük, amit elvárnak tőlünk, ami szorongást, nehézséget okoz, mindenekelőtt meg kell élni ezt a kurva jelent, amiben vagyunk.

Voltak nehéz családi pillanatok, amik összeroppantottak mindannyiunkat lelkileg, amik újabb bizonytalanságot generáltak, az egyébként sem biztos mindennapjainkban, de elfogadtuk a tényeket, és alkalmazkodtunk.

Az év elején belekerültem egy olyan munkaviszonyba, amibe nem szerettem volna, ami lelkileg szintén a mélybe tiport, mert naív voltam és törékeny, és szüntelenül hittem az emberségben. De segítséggel abból is kikászálódtam.

Sokszor megfordul a fejemben, hogy milyen lenne az életem most, ha pár évvel ezelőtt másképpen döntök. Vajon mi lett volna akkor, ha óvónőnek állok, ahogy anyukám javasolta, mi lett volna akkor, ha fogom magam és ott hagyom az egyetemet, és nem fejezem be, mi lett volna, ha nem vágok bele végtelennek tűnő kalandokba, mint például Új-Zéland is volt, vagy milyen lenne a személyiségem, ha nem éltem volna meg azokat a szerelmeket, fellángolásokat, amik mögöttem vannak.

A konklúzió mindig ugyanaz, minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Most itt vagyok Törökországban, azon a helyen, ahova mindig is vágytam, ahova egyetem óta készültem, ha megengeditek,hogy nyálasan fogalmazzam, jelenleg azt az álmot élem, amire mindig sóvárogtam.

Ez volt a célom. Ezt akartam. Ez a szakmám, ez volt a terv.

De akik olvastátok eddigi írásaimat tudjátok, hogy ez az álom sem fenékig tejfel. Persze elviekben máshogy képzeltem el, voltak elvárásaim, gondolataim arról, hogy milyen lesz élni az 'amerikai álmot'. A valóságban ez más.

Tömör leszek: kurvára kemény.

De így közeledve a két hetes visszaszámláláshoz, kezdem átértékelni az elmúlt három hónapot, amit masszív munkával töltöttem.

Az a rengeteg éjszakai telefonhívás, az utasok által töménytelen mennyiségű bunkóság és utálat, a feszített tempó, hogy mindig menni kell valahova, hogy folyton koncentrálni kell az úton, hogy mindig van határidő, amit be kell tartani, hogy folyamatosan észen kell lenni, konfrontálódni a recepciósokkal, kiküldeni az sms-eket, foglalkozni a panaszokkal, nem aludni eleget, összevissza enni, nem enni, nem pihenni, hogy nincs magamra időm, hogy megint nem vették fel az utast, hogy megint rosszul írtam egy időpontot, hogy azt sem tudom már merre állok arccal.

Mindezek mellett ott van az, hogy a legnagyobb büszkességgel gondolok magamra, hogy a fent felsorolt problémákat megoldottam, hogy segítség voltam, hogy a legtöbb utas azért mégis tisztelettel és hálával fordult felém, hogy értékelték, amikor vért izzadtam azért, hogy nekik jobb legyen. Hogy vettem ezeket az akadályokat, úgy, hogy pár éve még egy beszari kislány voltam, aki nem mert leszólítani egy idegent, hogy megkérdezze, merre van a legközelebbi barkácsbolt. Mondjuk oda nem gyakran járok.

A lényeg az, hogy rengeteget fejlődtem az évek alatt, és emellett a munka mellett erősebbnek érzem magam, mint valaha.

Tudva, hogy velem nem lehet lacafacázni.

És hogy bármire képes vagyok. Felnőttem. De emellett nem felejtettem el az kis nyomi gyerek maradni, aki még mindig visítozik, ha meglát egy pandás videót, akinek bedobogósodik a szíve, ha egy potenciális úriember kisimítja a haját a szeméből, vagy aki lehúz két sört egy hosszú nap után, aki önfeledten rázza a haját a Kiscsillagra, azzal sem törődve, hogy valakire éppen ráborítja a pohara tartalmát (általában magára persze), vagy sírva fakad, ha már minden is túl sok.

Önmagam fejlesztése nem azt jelenti, hogy gyökerestől megváltozom, egyszerűen csak mélyebbre fonódnak a szálaim, és stabilabb lábakon állok.

Persze most, ha hazamegyek egy újabb egetrengető kérdőjel türemkedik majd a fejem fölé, hogy mi lesz ezután.

De megmondom én a frankót, úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.

Na ennyit mára a Barbi Coelho rovatból, további bölcsetelekért, keressetek privátban!