Töröküljlemellém

Amikor azt mondom, hogy idegenvezető vagyok, az emberek többsége arra gondol, hogy jaj, de jó munka is az, van idő nyaralni, csak vezetni kell a kirándulásokat, eltinglitanglizok, mesélgetek az országról, történelmi helyekről, henyélgetek a tengerparton.

Ehhez képest, heti hét nap reggeltől estig talpon vagyunk, amellett, hogy elvégezzük a kötelező feladatokat, úgymint reptérre menés, utasok fogadása, buszra ültetése, információ átadása, másnap a hotelek bejárása, valamint nullhuszonnégyben elérhetőnek kell lennünk az utasok számára telefonon is. Egy jobb napomon csak 7 hotelbe kell elmennem, ez vezetéssel együtt nagyjából 8 óra, de van olyan nap is, amikor legalább 12 szállodát kell meglátogatni, akkor is, ha az utas arra sem méltat, hogy írjon egy sms-t, hogy nem tart igényt a szolgáltatásaimra. Emellett rengeteg adminisztratív feladatunk van, az otthoni, illetve a törökországi iroda felé, valamint minden este sms-ket kell küldenünk a transzfer indulásáról azoknak az utasoknak, akik másnap kirándulni mennek. És ezeket akkor is el kell küldenünk, amikor éppen a hazainduló vendégekkel foglalkozunk a reptéren. Ja, meg persze a Budapestre menő összes vendégnek is szövegesüzenetet kell küldeni a transzferbusz érkezéséről.

Állandóan függünk valamitől, nincs olyan, hogy ne kellene egyszerre tíz féle dolgot észben tartanunk, és ezek még csak azok a feladatok, amik általánosan kötelezőek. Ezekhez jönnek még pluszban azok, amik a turisták kéréseiből származnak.

Megpróbálom összefoglalni hány munkakört fedek le önnönmagamban.

Tehát először is hotel guide, alias hotel idegenvezető vagyok, aki azért felel, hogy a szállodákban minden rendben legyen az utasainkkal, tájékoztassam őket, és minden kérdésükre választ adjak.

Aztán vagyok még jegyértékesítő, ugyanis tőlem tudják megvenni a vendégek a kinti iroda által forgalmazott kirándulásokat, ezzel egyetemben marketing specialista is, hiszen minden kirándulásról el kell mondanom, hogy miért érdemes menni, és én mit ajánlok a vendégeknek.

Egyszerre vagyok sofőr, hiszen heti 1500 km-ket vezetek, ami nem kis rizikófaktor itt Törökországban.

Programszervező szerepkört is betöltök, hiszen minden alkalommal mérnöki pontossággal kell megterveznem a következő információs órák megtartását úgy, hogy sehonnan ne késsek el, és legyen fél óra ebédszünetem is, hogy ne forduljak le a székről a 10. hotelem után sem.

Akár hiszitek, akár nem, de orvosnak, és gyógyszerésznek is lennem kell, ugyanis vannak utasok, akik engem kérdeznek meg arról, hogy a hányáshasmenésre kapott orvosságokat, milyen adagolással szedjék, annak ellenére, hogy értelemszerűen ráírták nekik a dobozra.

Olyan is van, aki dacol azzal, amikor kerekperec megmondom neki, hogy a biztosítót kell hívni egészségügyi probléma esetén, de neeem, ő köti az ebet tovább a karóhoz, hogy de már pedig ők direkt ilyen biztosítást kötöttek, hogy nekem kell szólni. NA nem.

Ügyfélszolgálatosként is tevékenykedem szabadidőmben, valamint telefonos segélyhívóként, hiszen minden egyértelmű, vagy kevésbé egyértelmű dolog miatt IS engem hívnak. Persze ki mást, ha nem engem, ezzel nincs semmi baj.

Panaszkezelőként főállásban tolom, a héten volt egy olyan kedves esetem, ahol a vendég felhívott a kirándulásra menet, hogy már KÉT ÓRÁJA buszoznak, és még nem értek oda. Ő le akar szállni, kedves Barbara, adja vissza a pénzünket, buszozni máshol is tudunk. Igaz, még csak másfél órája voltak úton, amit mondtam is nekik, és valóigaz, hogy még plusz egy óra várt rájuk, de nem én vezetem a nyamvadt buszt, nem én mondom meg hány hotelnél kell megállni, és azt sem én szabályozom, hogy hol zajlik majd az adott program. De hát kedves Barbara, intézze el nekem, én fizettem magának, fizesse ki a taxinkat hazafele. Persze, mert nyilván én vagyok az irodatulajdonos, és nyilván az én kötelességem kifizetni a „kellemetlenséget”. Aki csoportos kirándulásra fizet be, annak számolnia kell a késésekre, hosszabb transzferutakra. Ezen persze már csak sírva nevetek.

Vagyok még akkor fordító, és tolmács is, például egy párnak segítettem a spa részlegen masszázs időpontokat foglalni. Olyan profin tolták a török wellnesses kollégák az alkudozást, hogy végül 8 kezelést vásárolt a két utas, de úgy nyomták a szöveget és az árakat, kedvezményeket, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Minőségellenőrként akkor kell helyt állnom, amikor a vendégek bevisznek a szobájukba, hogy felmérjem a terepet, hogy valóban olyan bődületesen lakhatatlan, mint ahogy elmesélték.

A pszichológusi, valamint társalkodónői pozícióért nem fizetnek pluszban, azonban talán ez a legjobban élvezhető része az egésznek, hiszen ilyenkor úgy érzem, hogy megbíznak bennem az utasok, igényt tartanak arra, hogy elmondhassák a bánatukat, hogy kérdezgessenek a kinti életemről, hogy meséljenek kicsit magukról. Ezek legalább emberi pillanatok.

Nem úgy, mint azok, amikor az utas kifizet egy adott összeget, és esetlegesen valamiben elcsúszik az elvárás a kapott szolgáltatástól, és rajtam vezetik le az egész éves feszkójukat, mintha én tehetnék mindenről.

De köszönöm szépen, már ezeket sem igyekszem felvenni.

Egyszónak is száz a vége, idegenvezetőnek lenni iszonyúan fárasztó. És habár tényleg izgalmas, hogy egy másik országban vagyunk, érnek azért impulzusok, tapasztalatok, jó pillanatok, de mit számít ez, ha igazán nincs ideje az embernek kiélvezni mindezt.

Most már másfél hónap eltelt, rohadtul meleg van, és a feladatok csak gyarapodnak, kezdem úgy érezni, hogy jöhetne már a szeptember, mert ennyi szerepkörben lassan előjönnek a skizofrén hajlamaim is.

Azért jó buli na. A vezetés csodálatos. Mármint az autó.

Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, amikor elkerülsz egy ismeretlen helyre, és minden rohadtul idegen, mindent meg kell szokni, fel kell venni a ritmust, be vagytok szarva a gatyátokba rendesen, de valahogy mégis úgy gondoljátok, hogy azon a helyen vagytok, ahol lennetek kell.

Mert én most teljesen ebben a szituációban találtam magamat.

Persze erre nagyjából számítottam, de azért bőven akadnak meglepetések.

Tehát szombat délután megérkeztünk egy kollégámmal, és már a reptéren a harmadik idegenvezető várt minket, akivel megvártuk a velünk érkező utasokat.

Azután tovább mentünk az Antalya-i irodába, ahol átvettük a szezonra kapott autónkat. Nagyon cuki Hyundai, pont ilyet képzeltem.

Ami a vezetést illeti, meglehetősen fenék izzasztó.

Szóval azt tudni kell, hogy Törökországban természetesen létezik a KRESZ, mint olyan, de ha azt mondom, hogy az emberek fittyet hánynak rá, akkor még finoman fogalmaztam.
Egyébként szerencsésen levezettem még a repülés napján, röpke 2,5 óra alatt, és csak egyszer fulladtam le a lámpánál, mert elfelejtettem egyesbe tenni… Természetesen jól ledudáltak.
Általában 50-es, 70-es, és 82-es sebességkorlátozás van, na már most, ezt képtelenség betartani, mert az emberek mennek vagy 100-al (szerintem itt is finomítok), te meg csak lesel, mint Laci a moziban, hogy ezt mégis hogyan.

Én ugyebár Alanyában lakom, az itteni hoteleket kell majd intéznem, azonban heti háromszor át kell „ugranom” Antalyaba, ugyanis onnan indulnak a repülők. Az elmúlt három napban már kb. 700 km-t levezettem, és tegnap már úgy érkeztem haza, hogy egészen élveztem is.

Kezdem megszokni, hogy az emberek a felező vonalon mennek, mert nem tudják eldönteni, hogy melyik sáv tetszik nekik, természetesen index nélkül bevágnak eléd, és nem elég, hogy épp csak arra tudsz figyelni, hogy mi van előtted, mögötted, és ki előz balról, ezek még jobbról is simán bevágnak eléd jelzés nélkül.

Azt már meg sem említem, hogy folyamatosan dudálnak, a sarkon parkolnak, ahonnan képtelenség kilátni, ha át akarsz menni az úton nem engednek el, lazán mennek a korlát melletti sávon, ami nem is út, néhány dinnye leesik a teherautókról, de hát kit izgat.

Valamelyik nap konkrétan lerobbant előttem egy busz, amit alig bírtam kikerülni, mert senki nem akart beengedni a másik sávba, hátulról dudáltak, akkor kicsit belém állt az ideg, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy a törökök jó sofőrök, ha ennyire mernek menőzni.

A lényeg, hogy asszimilálódom, és már én is tudok előzni is.

Az érkezésem napján csak a címet kaptam meg, meg is érkeztem, de nem tudtam pontosan jó helyen vagyok-e. Hívtam a török főnököt, aki várt rám, mondta, hogy itt áll, és abból az irányból jön egy férfi, arra menjek. Megörültem, nagyban integetek a csávónak, visszainteget, mire kiderült, hogy ő nem velünk van, csak jelezte a hölgy, hogy arra menjek.

Mármint eddig annak tűnik, de reménykedem.

Most úgy érzem, ha ezt a négy hónapot túlélem, akkor nincs lehetetlen az életben.

Van ez a töménytelen mennyiségű információ, probléma, nehézség, kérdés, de meg kell oldani, oszt csőváz.

Az első éles bejegyzésemnek most legyen itt a vége, és jelentkezem majd, amint lesz időm megint, bár abból szűkösen csurran cseppen majd, azért igyekszem.

Addig is, görüşürüz.