Töröküljlemellém

Az anyukám megkérdezte, amikor kijöttek meglátogatni engem Törökországba, hogy miért szeretek én ennyire itt élni? Nem mintha nekik nem tetszett volna a nyaralás, csak felmerült benne a kérdés.

Már egy ideje folyton folyvást fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy miért is ragaszkodom ehhez a helyhez ennyire.

Akik megkérdezik tőlem, hogy de mégis, hogy jött neked az, hogy Törökországban dolgozz, mindig az a válaszom, hogy hát a keresztanyámmal nagyon sokat jöttünk nyaralni ide, és már akkor szerelem volt első látásra minden.

Ez a tapasztalat, persze enyhén szólva sem fedi le a valóságot, hiszen egészen más egy öt csillagos all inclusive szállodában eltölteni egy hetet, olyan emberekkel körülvéve, akiket azért fizetnek, hogy finoman fogalmazva fényesre nyalják a seggedet is, mint benne lenni a valódi életben, már mondjuk akár több mint két szezon át.

Az első talán, ami eszembe jut, az a lazább tempó.

Nem mondanám azt, hogy Törökországban az emberek nem dolgoznak keményen, mert higgyétek el, rengeteget kell nekik is gürizniük ahhoz, hogy akár a minimálbért megkapják, ami hiszitek vagy nem, de kevesebb, mint Magyarországon.

Ebben a két évben azt vettem észre, hogy a törökök egy más hőfokon égnek, dolgoznak persze, de nem aggódják magukat halálra semmin. Kivéve, ha fociról van szó, de persze most is csak humorizálok. Többnyire.

Persze vannak időpontok, amiken meg kell jelenni, de mi van, ha késnek egy kicsit? Semmi. Dolgoznak, de közben ki mondta azt, hogy ne lehetne meginni egy teát, vagy elszívni egy cigit a boltba bejött ismerőssel?

Így igaz, senki.

Megállnak egy pillanatra, és próbálják megélni a jelent, hiszen ki tudja mit ad még az élet nekünk?

Nem esik messze tőlem az a hozzáállás sem, hogy itt a család és az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. Én mondjuk olyan családban nőttem fel szerencsére, ahol egyértelmű volt az, hogyha valamelyikünknek szüksége van valamire, segítségre, jó szóra, pénzre, akkor segítünk, ahogy tudunk. De talán ez nem mindenkire vonatkozik.

Itt viszont, nem számít, ki fia borja vagy, mert ígyis-úgyis ismerik legalább két családtagodat, és ha azt mondod a szomszédodnak, hé, segíts már felhozni egy szekrényt a lépcsőházból, még a legkisebb gyerek is rohan felvenni a papucsát, hogy megfogja a kezével a szekrény szélét.

És ha nem is ismernek éppen, mert külföldi vagy, és nem tudnak senkihez sem kötni a kis sarki boltban, akkor is azt tapasztalod, hogy bizalommal és szeretettel fordulnak hozzád.

Példának okáért, ehhez kapcsolódóan két eset is történt velem a közel múltban.

Egyik nap bementem a helyi Starbucksba egy jó kis White Chocolate Moccha-ert, mielőtt rohantam volna a reptérre, és amikor fizetni akartam, akkor jöttem rá, hogy előző este a barátomnál maradt a bankkártyám, és természetesen készpénz semmi nem volt nálam. És mondtam a baristának, hogy ne haragudj, de még sem kérem a rendelésem, mondta, hogy dehogynem, vigyem el csak nyugodtan. Csak néztem rá, mint a messiásra, hogy úristen tesó, el sem tudod képzelni, mennyire szükségem volt most erre.

Végül pár napra rá beugrottam, és kifizettem a tartozásomat, és ő meg csak nézett rám, hogy azta.

Hasonló eset volt, amikor egy autómosóba gurultam be, és a legtöbb helyen lehet kártyával fizetni, itt nem lehetett, hiába volt nálam a bankkártyám.

És ugyanez megtörtént, adtam neki negyven lírát a száz helyett, és megígértem, hogy visszaadom. Kb. 2 hétre rá mentem újra törleszteni az adósságomat, a fószer, aki segített persze nem volt bent, két hete voltam itt, és nem tudtam fizetni, ezért most oda szeretném adni a 100 lírát-mondtam, 3 embernek kellett elmagyaráznom ugyanezt, mire a főnök elém került, és megismételtem a szitut, majd mosolyogva elköszöntünk.

Az is nagyon tetszik, hogy amikor látják, hogy nem tudok leparkolni, mert nem látok rendesen, vagy a mögöttem lévők közül senki nem áll meg, hogy időt adjon, valaki odajön hozzám, és megállítja a forgalmat, és a visszapillantó tükörbe mutogat, hogy meddig menjek és mit csináljak.

Azt add a másiknak, amit te is szeretnél kapni.

Talán ez az egyik leghasznosabb gondolat, amit valaha megtanultam anyától még annak idején.

Nekem ugye török barátom van, már több, mint egy éve, és amitől rettenetesen féltem az az, hogy hogyan fogok én beilleszkedni egy ennyire más kultúrába, vallási szférába, közegbe, családba.

És ami igazán megerősítette a kapcsolatomat, mind az országgal, mind a párommal, az az, hogy a családja teljes mértékben elfogad engem, mint európai hölgyeményt, nőt, lányt, csajt.

Különbözőek vagyunk?

Persze.

Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük?

Egyértelműen.

Máshogy öltözködünk?

Van, akivel igen.

De mindez egyáltalán nem számít, mert ugyanúgy viselkedünk, mintha egy lenne a nemzetiségünk, mintha a saját ismerősünkkel, családtagunkkal tennénk. Ugyanúgy megkérdezem az anyukáját, hogy tudok-e segíteni a vacsiban, ugyanúgy kimosom a ruhákat, vagy felporszívózok, mint otthon tenném, ugyanúgy, megkérdezzük egymástól, hogy milyen napod volt. Nevetünk, esszük egymás főztjét, megpusziljuk egymást, együtt imádkozunk a ramadan végén.

Szeretettel fordulunk a másikhoz, és ez magától egy gyönyörű, és őszinte tiszteletbe, kapcsolatba megy át, mert ugyanúgy emberek vagyunk.

Persze azt sem mondom, hogy vannak olyan részei Törökországnak, ahol ez nehezebben megy, és ez nem jelenti azt, hogy nem moderáljuk magunkat egymás előtt, pl. nem bontok fel egy sört a családi vacsinál, ha a szülők is ott vannak, de ilyen és hasonló áldozatokat a saját családi közegünkben is hozunk. Mert tiszteljük őket. De ez csak az én személyes tapasztalatom.

Szeretem még, hogy itt van tenger. Nem számít, hogy esik az eső, vagy hidegebb van, csak nézed a vizet, és egy olyan megnyugvást ad, amit talán máshol nem találnál. Bár ez is gondolom egyén kérdése. Nem mellesleg nem nagyon van hideg itt, ahol én vagyok, csak hűvösebb a levegő. Apa például észrevette, hogy olyan, mint fűtésrendszer, olyan nincs itt, mert tulajdonképpen nincsen rá szükség.

Imádom a török konyhát. Ha a barátom megkérdezi, mit rendeljünk, az első ösztönös és

legőszintébb válaszom, hogy kebab. Ettél már jó adana kebabot? Nem csak belerakják az egy darab pitát, sültkrumplit, kis fonnyadt salit a tálkádba, hanem adnak rendes mennyiségű húst, salit, rizst, joghurtot, paradicsomos mártogatóst külön, savanyúságot, és kézzel lábbal ehetsz, ha kitörlöd a tálkádat, nem szól senki egy büdös szót sem.

Tudod mi még a nagyon a király? A piac. Annál gyönyörűbb és forgalmasabb helyet nem találni sehol- és most nem a bazárról, hanem a mindennap máshol felállított piacra gondolok, zöldség piacra, ahol kiülnek a nénik, bácsik, kiabálnak, hogy mi mennyibe kerül, ahol kínálgatnak, hogy megkóstold a pisztácia krémet, és ahol olyan illat jön a gyümölcsökből, zöldségekből, gözleméből, sajtból, hogy kétszer megállsz, hogy megtöröld a nyálad.

Amit pedig a legjobban szeretek az országban, hogy megtaláltam a szerelmet, amire mindig is vágytam. Persze rohadtul nehéz egy fedél alá hozni két kultúrát, két országot, kifejezetten akkor, amikor még nincsen megvetve teljesen a lábatok alatt a talaj, amikor még mindig bizonytalan, de úgy érzed, hogy minden különbség ellenére, semmi sem akadályozhat meg titeket, hogy együtt legyetek, az valami csodálatos érzés.

Egy szónak is száz a vége, kicsit megszaladt a mondandóm, de ha azon agyalsz, hogy érdemes-e Törökországba látogatnod, akkor a válaszom igen, és vagy imádni fogod, vagy farok felvágva menekülsz majd, de az biztos, hogy semmi vesztenivalód nincsen, mert csak tapasztalsz többet ebből az egyébként silány életből valami újat, valami forrót, valami egészen mást, amit eddig sohasem.

Úgy hozta az élet, hogy idén kicsit több időt fogok eltölteni Törökországban. Azt nem mondanám, hogy eddigi életem a legpraktikusabb döntése volt, de úgy éreztem, hogy most ezt kell tennem. Néha muszáj kicsit a szívünkre is hallgatni, nem igaz?

Azonban kipattant a fejemből egy gondolat, hogy amíg el nem kezdődik a szezon, addig megpróbálom hasznosan eltölteni az időmet, és igyekszem felfedezni az Alanya városa által kínált szépségeket és látnivalókat.

Ez a gondolat annyira belelkesített, hogy meg is terveztem az első kirándulást és a csütörtöki napomat eszerint is töltöttem el.

Alanyáról tudni kell, hogy 90%-ban a turizmusra épül, és a legnagyobb élet nyáron tölti meg a várost, továbbá a téli-tavaszi időszakban minden itteni lakos az elkövetkezendő szezonra készül.

Alapvetően amikor valaki Alanyába foglal magának szállást, ez nem feltétlen jelenti azt, hogy a központban fog elhelyezkedni, ugyanis egészen Okurcalartól, Mahmutlarig húzódik az üdülőterület(legalábbis ez a rész a legkedveltebb). Alanya régiójába tartoznak ezek a települések is, ami 45 km-t foglal magába. Ezeken a kintebbi területeken helyezkednek el a monumentális 5*-os szállodák, és a központban a kisebb, ugyanakkor szintén jó minőségű hotelek (persze vannak félpanziós opciók is, illetve apartmanok, airbnb-k, stb.)

A Földközi-tenger partján húzódik végig a régió, ezért is olyan népszerű a turisták körében. A központ gyalogosan tökéletesen bejárható, azonban a külső területek elérésére elengedhetetlen valamilyen közlekedési eszköz használata.

Na már most az én elképzelésem az, hogy bemutassam azokat a helyeket, amelyek kevesebb költségvetésből is bejárhatóak a hétköznapi emberek számára, vagy azoknak, akik inkább egyedül fedeznék fel a világot, mint ahogy én is tettem már párszor életemben. Persze szerintem sok esetben nagyon hasznos egy utazási iroda szolgáltatásait igénybe venni.

Szóval az első napom célpontja a legtriviálisabb, és a legkönnyebben megközelíthető látnivaló volt a központtól, nem beszélve arról, hogy a legnépszerűbb is.

Mi most jelenleg egy kicsit fentebbi részen lakunk Cikcilliben, de innen is 25 perc sétára található a tengerpart. Én ebben az esetben gyalog közlekedtem mindenhova, így a nap végére 14 km-rel zártam a kiruccanásomat, de ha valaki a központban foglal szállást, akkor nem kell ekkora távolságokat bejárnia ehhez az útvonalhoz.

Befelé haladva az Atatürk bulváron, egy óriási szobor található Mustafa Kemal Atatürkről, aki megalapította a köztársaságot Törökországban 1923-ban. Szinte mondhatjuk azt, hogy jelentős kultuszt von maga köré a törökök meghatározó részénél.

Ezután tovább sétáltam a fentebb említett Atatürk bulváron, amelyen sorra helyezkednek el az éttermek, üzletek, bazárok, minden tulajdonképpen, amire egy nyaraló turistának szüksége lehet. Egészen a Kleopatra part végéig mendegéltem, ami szinte sivatagi homokhoz hasonló strandjáról híres. Elméletileg Marcus Antonius ajándékozta feleségének, Kleopatranak esküvői ajándékként Alanya városát, és innen kapta a nevét a part az egyiptomi uralkodónőről.

Ehhez azért meglehetősen sokat tesznek hozzá a vállalkozók, akik ezeket a tengerparti bárokat üzemeltetik, ugyanis sokan átszitálják a homokot, hogy kevesebb kavics, szennyeződés legyen, és minél finomabb homokon sétálhassanak az ide látogatók. De hát a turistákért mindent, nem igaz?

Ezután megálltam egyet kávézni a várhoz vezető úton, itt is gyönyörű parkok, játszóterek, ill. kedi-evi (macskaház) van a kóbor cicáknak. Sokan azt gondolják, hogy istenítik őket a törökök, pedig csak szimplán szeretik őket, olyan szép megtermett macskák vannak, hogy úgy néznek ki, mintha egy szerető családtól szöktek volna el.

Majd igénybe vettem a Teleferik nevezetű felvonót, ami mindennap 9:30-20:00-ig nyitva áll. Egy irányba 130(2380 Ft), oda-vissza 140 török líra (2563 Ft). Én csak felfelé vásároltam a jegyemet, mert szerettem volna lesétálni a hegyoldalról. Egyszer mindenképpen megéri a libegőzés, mert lélegzetelállító a táj ebből a szögből is. Az egyik oldalon a tenger, a másikon pedig az egymás hegyén-hátán sorakozó épületek tömkelege.

Felérkezve, még nagyjából 1-1,5 km megtétele szükséges, hogy elérkezzünk a várhoz, de szépen ki van építve az útvonal. Egyébként a várhoz szintén fel lehet jutni gyalog, busszal (1, 40, 50-es számúak), valamint autóval, vagy taxival, (a turistáknak mindig érdemes megbeszélni az árat előre a sofőrrel, mert előszeretettel kerítenek felfelé, valamint hasznos, ha van nálunk aprópénz, ugyanis a visszaadás sem az erősségük sokszor.)

A várhoz is tartozik belépő, ennek az ára 65 TL (1190 Ft), 8:00-16:30-ig engedig be az utolsó látogatókat, egyébként 17:00-kor zár be.

A várfal 6,5 km-en keresztül húzódik a hegy oldalán, elvileg a világ legnagyobb vára az Alanya kalesi. Többnyire romok maradtak meg belőle, ahogyan a történelmével kapcsolatban is csak néhány részlet világos. Kyr Vart a keresztény dinasztia egyik tagja volt, és 1221-ben I. Alaadin Keykubad elfoglalta tőle az alanyai várat, ahol később palotát építtetett.

A kilátás persze innen is leírhatatlan módon tárulkozik elénk. Úgy fújt a szél, hogy egészen a csontjaim közé hatolt, kicsit ilyen testen kívüli élmény társult hozzá, mintha egy Bizánc-kori udvarhölgyként ábrándoztam volna a lovagomról a morajló tenger kékségében elmélyülve.

Itt fent található a Süleyman dzsámi, régi épületek maradtak fent, néhol éttermekké alakították át őket, árusok itt-ott húzódtak az utcán elszórva. A hegyoldalon kecskék csemegéztek, és tyúkok kapirgáltak az árnyékban.

Most a tavasz nagyon szeles, viszont a napon kellemes, jó idő van, de azért ajánlom a széldzseki használatát. Nyáron viszont inkább a korai, vagy a kései órákban ésszerűbb fellátogatni, különben nagy az esély egy finom hőguta megszerzésére.

Miután kicsodálkoztam magamat és felmásztam minden lehetséges pontra, elindultam a lefelé vezető úton, azonban egy kereszteződésben találtam magamat kis idő után.

Tudjátok, van a mesékben, amikor a főhős előtt is kettéágazik az út, és biztosak lehetünk benne, hogy a legnehezebbet fogja választani. Na, ez velem is így történt.

Sziklatörmelékeken haladtam lefelé, és itt már minden lépés úgy fájt, mintha kínoztak volna, hogy mondjak el mindent, amit tudok, és olyan elhagyatott épületek árnyéka alatt toltam magamat lefelé, hogy azt hittem, valaki félholtan kiugrik a várvédők közül, és a fejemet veszi.

De így még izgalmasabb út van mögöttem. Majd végül leértem a kikötőhöz, de előtte még megcsodáltam a Vörös tornyot (Kizil kule) felülről, ide már nem volt lelkierőm felmászni, de majd egy nap erre is sort kerítek.

Nagy nehezen pedig visszaérkeztem a kedvenc tengerparti báromhoz, az Alanya Beach Nr. 6-hez, amiről majd a későbbiekben szintén beszámolok, ha érdekel titeket, hol lehet igazán nyugodt strandolós napot eltölteni.

Ez nagyjából egy 5 órás program volt nekem, de hangsúlyozom, ehhez nem kell a legtöbb esetben ennyit sétálni, de én ilyen mazochista vagyok na, nincs mit tenni. 

Miközben írom ezt a bejegyzést, rájöttem, hogy a Damlatas barlangot meg elfelejtettem lecsekkolni, de ez is beleépíthető az útvonalba, majd oda is elviszlek titeket.

Ha érdekelnek további utazási akcióim, kövess be tiktokon, instagramon és a Töröküljlemellém facebook oldal is legyen a kedvenceid között.

Na puszi!

Nem tudom biztosan, hogy vagytok-e sokan, akik kíváncsian vártátok a záró bejegyzést törökországi kint létemről, de most így két hónap elteltével megérett bennem, hogy valamilyen szinten pontot, de legalábbis vesszőt, kettőspontot, kérdőjelet, felkiáltójelet tegyek az elmúlt nyár végére, megírom nektek, mi is zajlik bennem az elmúlt időszakban.

Aki rendszeresen olvasta a gondolataimat, tudhatja, hogy az én világomban nem létezik az a fogalom, hogy egységesen érezzek valami iránt. Az a valami, ami velem történik, mindig ambivalens érzésekkel fog közre, mindig úgy érzem, hogy abban a kilátástalan helyzetben, amiben éppen vagyok, felbukkan valami szeretetreméltó, és a jó dolgokban is szemet szúrnak a szar érzések.

Ez ebben a felvonásban sincsen másképpen.

De mielőtt ezekre kitérnék, engedjétek meg, hogy korábbi, még a másik blogban írt bejegyzésemre hivatkozzak.

Arról írtam anno, hogy nem számít, hogyan terveztük el az jövőnket, amikor 17 vagy 18 évesen belevágtunk abba a közhelyesen nagybetűs ÉLETNEK hívott katyvaszba, menni kell előre akkor is, ha máshogy alakulnak a jól megtervezett célok. Amiket már gyerekként ölelgettünk magunkhoz, na, ez lesz, ami nekem kell.

Én 2014-ben, azért választottam az ELTE, keleti nyelvek és kultúrák, török szakirányát, hogy később idegenvezetőként, vagy fordítóként tevékenykedjek, és habár tudjátok, hogy idáig rögös út vezetett, 2022-ben elértem ezt az álmomat. Olyan volt-e mint terveztem?

Kurvára nem.

De ha most belegondolok, mégis csak olyanná vált, mint amire mindig is vágytam.

Én voltam az az ember, aki folyton sodródott az árral, soha nem tudta merre menjen, így mindig kereste a kiutat abból, amiben éppen benne van, mert soha nem érezte magáénak igazán.

Amikor belekezdtem júniusban az idegenvezetői munkába, akkor szintén úgy gondoltam, hogy ehhez én kevés vagyok, nekem nincs erre elég lélekjelenlétem, energiám, szívem, hogy úgy végezzem, ahogy teljesen elvárják tőlem.

Aztán teltek a hónapok, és valahogy belerázódtam. Azt nem mondom, hogy a szezon végén sem értek meglepetések, de úgy éreztem, hogy bármit képes vagyok megoldani, és azzal az őszinte hozzáállásommal, ami nekem van, azzal őszinte, gyermeki, de mégis tanult lelkemmel, igenis bennem van az, hogy hitelesen, önmagamat nem megtagadva tudjam végezni a munkámat.

Mégis, mire elérkezett a szeptember, úgy éreztem, nem vagyok képes még egy napot eltölteni kint, hálátlan, magukat mindennél feljebb tartó vendégekkel tovább.

Belefáradtam.

Nem voltam elég erős több hónap után sem, hogy az általuk elvárt igényeket, ami nyilván nem tőlem függött, ne vegyem magamra. Gyengének éreztem magam, mint mikor az első harmat rátelepszik az egész mezőre, és ahelyett, hogy fellélegezne, hogy végre folyadékot kapott, csak összerogy erőtlenül, mintha nem erre várt volna egész végig.

Az első pár hónapom csak a munkából állt, és nem is írtam semmi másról nektek sem. Aztán augusztusban elérkeztem egy olyan pontra, hogy ez így nem mehet tovább, és úgymond kezembe vettem a sorsomat. Kizökkentettem magamat a nem olyan komfortos, de már szinte megszokott, monoton munkamorálomból, és belevetettem magamat Alanya városa által adott lehetőségekbe.

Elmentem randizni.

„… személyiségemből adódóan nem az eszemre, hanem a szívemre hallgattam, és istenem, de jól is tettem…”

Ugyanis megismertem életem szerelmét.

Életem szerelmét úgy, hogy nem is gondoltam bele, hogy bármi komoly kisülhet belőle, egyszerűen csak mentem a szívem után, a megfáradt, beleőrült szívem után, hogy fellélegezzen végre kicsit a hétköznapokból, hogy érje valami más is azon kívül, hogy semmibe vagyok nézve, hogy valaki kicsit megsimogassa, megölelje, és azt mondja, teljesen elég vagy.

Persze mondhatjátok azt, hogy a szerelem elmúlik, mint ahogy sokan is teszik, de mégis, szeretném azt hinni, hogy velünk ez másképpen lesz. Hogy igenis van esély arra, hogy egy életen át szeressek, tiszteljek valakit annyira, hogy csak vele akarjak lenni évtizedek után is. Hogy igenis jár nekem az Disney filmekből belém ivódott fantomkép, hogy a szerelemnek semmi nem szab határt, csak te magad. Na meg a gonosz boszorkány, de őt egy jól célzott ütésből ki lehet iktatni a képből.

Az én tervem az volt, hogy egyetem után, Törökországban lehessek idegenvezető.

És akármennyire is küzdöttem ellene, próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy nekem egészen más irányba kellene tartanom, most itt vagyok.

Nem csak azért, mert a szívem most odahúz, hanem azért is, mert végre valamire azt mondhatom, hogy ebben jó vagyok. Még akkor is, ha az erőmön, a komfortzónámon felül kell teljesítenem, de azt mondhatom, ez vagyok én, Barbi vagyok, huszonhét éves, idegenvezető.

Jelenleg persze minden bizonytalan, én itthon vagyok, a birtanem, az egyetlenem, pedig kint, és minden nap egyre nehezebb ezt szem előtt tartani, hogy még egyszer újra együtt leszünk, akár örökké, akár addig, amíg a jóisten azt akarja, de jelenleg úgy érzem, hogy mindent meg kell tennünk, hogy ez a terv is valóra váljon.

Mert, ha van, amit megtanultam magamtól, hogy bárhogy is alakuljanak a terveink, az elvárásaink ebben az alapjába véve felborult és megborult életben, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

 Alakíthatjuk, tervezhetjük kedvünk szerint, mert a miénk.

Ez most az enyém.

​

Eddig főképp csak a nehézségek szembenézéséről számoltam be, ugyanis mint pályakezdő érthető okokból kifolyólag ebből volt több. De így a 8. hét végére már kezdenek elérni a pozitív dolgok is, amik azért meglehetősen sokat segítenek abban, hogy ne csak arra gondoljak, hogy mikor mehetek már végre haza.

Ugye a vezetésről már többször meséltem, de emiatt nap, mint nap hálát adok, hogy ennyi gyakorlatot szerzek benne, egyszerre minden irányra is figyelek, semmi félelem érzet nincs már bennem, ha el kell jutnom helyekre, vagy ha kis utcákban kell randalíroznom. Pár hete meg vettem magamnak egy jack kábelt, amivel rá tudom kötni a telefonom zenéjét a kocsira, úgyhogy teljes flessekben utazom most már mindennap.

Egyre magabiztosabban megy a török nyelv. Ugye, ha dolgokat intézek magamnak, mindig törökül igyekszem megszólalni, amellett, hogy örülnek, és megdicsérnek, mert ugyebár kilométerekről látszik rajtam, hogy nem helyi vagyok, tényleg sokat számít az aktív nyelvhasználat. Van egy problémásabb szállodám is, ahol a menedzser csak törökül beszél, úgyhogy már szobacseréket is le tudok bonyolítani ezen a csodás nyelven. A kolléga már mondta is, hogy ő ad nekem nyelvleckéket, úgyhogy szívesen. Valamint úgy, hogy nap, mint nap hallom a beszédet, megfigyelek beszélgetéseket, keresek új szavakat, egyértelműen csak pluszt ad.

Apropó problémás hotel. Ugyanebben a szállodában volt pár hete egy monumentális kálváriám, ugyanis az 6 db érkezett szobából, az összesben probléma volt, és mindenki szobacserét szeretett volna. Természetesen ez főszezonban felér egy gégemetszéssel műtői tapasztalat nélkül, de azért igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. Na végül nem lett mindenki elégedett, azonban az már nem tőlem függött. Most a további részletekről szintén jogi és egyéb szempontok miatt nem írnék, csak a végkimenetelről.

Volt egy pár, akiknek több problémájuk volt, többször is megizzasztottak rendesen, de végül nagyjából ötször köszönték meg a segítségemet. A hazautazásuk napján kaptam egy sms-t a vendégtől, hogy a nehezen induló nyaralásuk végül nagyon jól alakult, és ezt legfőképp nekem köszönhetik, valamint hálásak azért, hogy egy ilyen lelkiismeretes embert ismerhettek meg bennem, aki 100%-ot beleadott a munkájába, és miattam nem mennek jogi útra. Szóval a sok idiótát azért kiegyenlíti néha egy-egy ilyen pozitív visszajelzés.

Valamelyik nap, az egyik szálloda vendégeit érdekelte a SPA, de angolul nem tudtak, így hát lekísértem őket „ledealelni” a masszázsokat. Olyan jól sikerült, hogy a menedzser felajánlotta, hogy munka után menjek vissza, és engem is megdögönyésznek. Így hát kaptam egy másfél órás komplett kezelést, kezdve szaunával, török fürdővel, ahol leszedték rólam az elhalt hámréteget, habos-szappanos testgyúrással (ezt hívják egyébként hamam-nak), kávéradírozással, egy órás olajos full-body masszázzsal, tehát a lábujjamtól kezdve a fejem tetejéig megdolgoztak, lávakövekkel is, és még a menedzser, (aki egyébként sport masszőr volt a Galata Seraynal) is kiropogtatott. Úgyhogy teljesen kisimultan és relaxálódva távoztam, valamint a lelkemre kötötték, hogy minden héten menjek vissza. Az állandóan talpon lévő testemnek ezt nem kellett kétszer mondani, így ma ismét igénybe vettem a szolgáltatásukat.

Annyira őszintén kedvesek, és nagylelkűek velem, hogy már csak azért is megéri lemennem hozzájuk, hogy kapjak pár pozitív szót tőlük. Persze a babapopsi simaságú bőröm, szétnyűtt hátam rendberakása, és a keringésem beindítása sem elhanyagolható szempont, de mennyivel jobb már az élet, ha az emberek kedvesek, nem igaz?!

Az is tök jó, hogy a kolléganőmmel mindig együtt megyünk a reptérre, és ilyenkor mindig jól kidumáljuk az elmúlt napokat, kipanaszkodjuk magunkat, szidjuk a hülyéket, úgyhogy ez is mindig egy feltöltődési pont a hetekben.

Az is jó, hogy itt a tenger. Múlt héten megint kijutottam egy picikét, nagyjából egy óráig csak lebegtem a vízfelszínén, majd egy órát aludtam a napon.

Annak is örülök, hogy szinte az élet minden területén csak fejlődök az apró, valamint nagyobb probléma vagy szituáció felbukkanásával. Nem csak szakmai szempontból, bár meglehetősen nagy szeletet tesz ki ez is belőle, de önmagam kialakításában, erősítésében is a javamról szolgál ez az időszak. Ahhoz képest, hogy az első pár hétben mennyire összeroppantottak, mostanra sokkal magabiztosabb, és határozottabb vagyok, és nem hagyom, hogy baszakodjon velem akárki. Természetesen az alaplényemen nem változtatott, továbbra is türelmes, készséges, tisztelettudó, és kedves vagyok, és ezen nem is tervezek módosítást végrehajtani.

Na mi jó még itt?

Jó a kaja, jó a levegő, szép a táj, süt a Nap, gyarapszik a tudásom, az emberismeretem, nagyjából az első 5 percből levágom, hogy milyen emberrel állok szemben.

Az is nagyon jó, hogy vannak otthon emberek, akik tartják bennem a lelket, és várnak haza, valamint a tudat, hogy büszkék rám, és büszke vagyok magamra is, hogy bárhol megállom a helyem, amire már egyébként Új-Zélandon is rájöttem, de itt most még világosabbá vált, mert egy egészen más jellegű országban, és munkakörben dolgozom.

Na igen, az is jó, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és bármi rossz is legyen, egyszer úgyis elmúlik, úgyhogy kár aggodalmaskodni.

Azért persze még mindig fel tudják nyomni a pumpát bennem a tudatlan és bunkó emberek, de aztán emlékeztetem magamat arra, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, és a karma majd egyengeti az életüket, ha elválnak útjaink. Szerencsére két hétnél tovább senki nem marad itt. Rajtunk kívül persze.

De a legjobb az egészben, hogy ma már augusztus van, a szezon felén túl vagyok, úgyhogy már csak hat hét maradt a Török Riviérából, és mehetek haza a csillagászati áron számolt gázfűtéses lakásomba.

De jó lesz otthon is.

Mindegy, a lényeg, hogy szeretet legyen, meg baklava, a többi meg majd lesz valahogy.

Amikor azt mondom, hogy idegenvezető vagyok, az emberek többsége arra gondol, hogy jaj, de jó munka is az, van idő nyaralni, csak vezetni kell a kirándulásokat, eltinglitanglizok, mesélgetek az országról, történelmi helyekről, henyélgetek a tengerparton.

Ehhez képest, heti hét nap reggeltől estig talpon vagyunk, amellett, hogy elvégezzük a kötelező feladatokat, úgymint reptérre menés, utasok fogadása, buszra ültetése, információ átadása, másnap a hotelek bejárása, valamint nullhuszonnégyben elérhetőnek kell lennünk az utasok számára telefonon is. Egy jobb napomon csak 7 hotelbe kell elmennem, ez vezetéssel együtt nagyjából 8 óra, de van olyan nap is, amikor legalább 12 szállodát kell meglátogatni, akkor is, ha az utas arra sem méltat, hogy írjon egy sms-t, hogy nem tart igényt a szolgáltatásaimra. Emellett rengeteg adminisztratív feladatunk van, az otthoni, illetve a törökországi iroda felé, valamint minden este sms-ket kell küldenünk a transzfer indulásáról azoknak az utasoknak, akik másnap kirándulni mennek. És ezeket akkor is el kell küldenünk, amikor éppen a hazainduló vendégekkel foglalkozunk a reptéren. Ja, meg persze a Budapestre menő összes vendégnek is szövegesüzenetet kell küldeni a transzferbusz érkezéséről.

Állandóan függünk valamitől, nincs olyan, hogy ne kellene egyszerre tíz féle dolgot észben tartanunk, és ezek még csak azok a feladatok, amik általánosan kötelezőek. Ezekhez jönnek még pluszban azok, amik a turisták kéréseiből származnak.

Megpróbálom összefoglalni hány munkakört fedek le önnönmagamban.

Tehát először is hotel guide, alias hotel idegenvezető vagyok, aki azért felel, hogy a szállodákban minden rendben legyen az utasainkkal, tájékoztassam őket, és minden kérdésükre választ adjak.

Aztán vagyok még jegyértékesítő, ugyanis tőlem tudják megvenni a vendégek a kinti iroda által forgalmazott kirándulásokat, ezzel egyetemben marketing specialista is, hiszen minden kirándulásról el kell mondanom, hogy miért érdemes menni, és én mit ajánlok a vendégeknek.

Egyszerre vagyok sofőr, hiszen heti 1500 km-ket vezetek, ami nem kis rizikófaktor itt Törökországban.

Programszervező szerepkört is betöltök, hiszen minden alkalommal mérnöki pontossággal kell megterveznem a következő információs órák megtartását úgy, hogy sehonnan ne késsek el, és legyen fél óra ebédszünetem is, hogy ne forduljak le a székről a 10. hotelem után sem.

Akár hiszitek, akár nem, de orvosnak, és gyógyszerésznek is lennem kell, ugyanis vannak utasok, akik engem kérdeznek meg arról, hogy a hányáshasmenésre kapott orvosságokat, milyen adagolással szedjék, annak ellenére, hogy értelemszerűen ráírták nekik a dobozra.

Olyan is van, aki dacol azzal, amikor kerekperec megmondom neki, hogy a biztosítót kell hívni egészségügyi probléma esetén, de neeem, ő köti az ebet tovább a karóhoz, hogy de már pedig ők direkt ilyen biztosítást kötöttek, hogy nekem kell szólni. NA nem.

Ügyfélszolgálatosként is tevékenykedem szabadidőmben, valamint telefonos segélyhívóként, hiszen minden egyértelmű, vagy kevésbé egyértelmű dolog miatt IS engem hívnak. Persze ki mást, ha nem engem, ezzel nincs semmi baj.

Panaszkezelőként főállásban tolom, a héten volt egy olyan kedves esetem, ahol a vendég felhívott a kirándulásra menet, hogy már KÉT ÓRÁJA buszoznak, és még nem értek oda. Ő le akar szállni, kedves Barbara, adja vissza a pénzünket, buszozni máshol is tudunk. Igaz, még csak másfél órája voltak úton, amit mondtam is nekik, és valóigaz, hogy még plusz egy óra várt rájuk, de nem én vezetem a nyamvadt buszt, nem én mondom meg hány hotelnél kell megállni, és azt sem én szabályozom, hogy hol zajlik majd az adott program. De hát kedves Barbara, intézze el nekem, én fizettem magának, fizesse ki a taxinkat hazafele. Persze, mert nyilván én vagyok az irodatulajdonos, és nyilván az én kötelességem kifizetni a „kellemetlenséget”. Aki csoportos kirándulásra fizet be, annak számolnia kell a késésekre, hosszabb transzferutakra. Ezen persze már csak sírva nevetek.

Vagyok még akkor fordító, és tolmács is, például egy párnak segítettem a spa részlegen masszázs időpontokat foglalni. Olyan profin tolták a török wellnesses kollégák az alkudozást, hogy végül 8 kezelést vásárolt a két utas, de úgy nyomták a szöveget és az árakat, kedvezményeket, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Minőségellenőrként akkor kell helyt állnom, amikor a vendégek bevisznek a szobájukba, hogy felmérjem a terepet, hogy valóban olyan bődületesen lakhatatlan, mint ahogy elmesélték.

A pszichológusi, valamint társalkodónői pozícióért nem fizetnek pluszban, azonban talán ez a legjobban élvezhető része az egésznek, hiszen ilyenkor úgy érzem, hogy megbíznak bennem az utasok, igényt tartanak arra, hogy elmondhassák a bánatukat, hogy kérdezgessenek a kinti életemről, hogy meséljenek kicsit magukról. Ezek legalább emberi pillanatok.

Nem úgy, mint azok, amikor az utas kifizet egy adott összeget, és esetlegesen valamiben elcsúszik az elvárás a kapott szolgáltatástól, és rajtam vezetik le az egész éves feszkójukat, mintha én tehetnék mindenről.

De köszönöm szépen, már ezeket sem igyekszem felvenni.

Egyszónak is száz a vége, idegenvezetőnek lenni iszonyúan fárasztó. És habár tényleg izgalmas, hogy egy másik országban vagyunk, érnek azért impulzusok, tapasztalatok, jó pillanatok, de mit számít ez, ha igazán nincs ideje az embernek kiélvezni mindezt.

Most már másfél hónap eltelt, rohadtul meleg van, és a feladatok csak gyarapodnak, kezdem úgy érezni, hogy jöhetne már a szeptember, mert ennyi szerepkörben lassan előjönnek a skizofrén hajlamaim is.

Azért jó buli na. A vezetés csodálatos. Mármint az autó.