Töröküljlemellém

Lassan a negyedik hetet taposom, mondanám, hogy töretlenül, de sajnos túl vagyok az első mélyponton is. Mindamellett, hogy hétfőtől vasárnapig toljuk az igát szinte megállás nélkül, a vendégek is valahogy nagyon érzik, hol és mikor lehet még egy jó nagyot belém rúgni, földre teperni, hátba vágni egy vaslapáttal, és még a cigicsikküket is elnyomják a nyakamon, persze mind ezt metaforikusan, de meg kell hagyni, hatásos, amit csinálnak.

 Akik ismernek, pontosan tudják, hogy nem én vagyok az az ember, aki jól viseli a konfrontációt, inkább szeretek meghúzódni a sarokban, és csendben figyelni, hogy mi lesz a végeredmény.

Na ezt idegenvezetőként lehetetlenség megcsinálni, hiszen én vagyok az első ember, akihez az utas fordul, ha valami nem tetszik neki. És mit gondolnak ki a felelős ezért?

Hát nyilvánvalóan a nyomorult idegenvezető, aki azt sem tudja abban a percben, hogy milyen napot írunk és hogy hívják.

Múlt hét közepén megtörtem. A vendégek leírhatatlan módon undorítóan beszéltek velem, annak ellenére, hogy minden követ megmozgattam, hogy a kedvükben jártam, és mégis én jöttem ki szarul a szituból. Na erre mit lehet mondani?

Semmit. Egy utasom üvöltve hívott fel, hogy mit képzelek (a pontos részleteket nem fogom itt leírni, valaminek jutnia kell majd az utazásaimról készült könyvembe is), de addig addig kiabált velem, hogy sírva fakadtam.

Jó, persze, ehhez a munkához strammnak kell lenni, pontosan tudom én is, de egyszerűen minden érzés eluralkodott bennem, és hisztérikus sírógörcs jött rám, miközben a többi kedves utasnak tartottam információs órát. Szerencsére, ezek a vendégek nagyon kedvesen bántak velem, vigasztaltak és bátorítottak, de ekkor már az sem segített. Az egész napom el volt cseszve. Így, amikor kiértem egy hotelből, folyamatosan rám tört a zokogás a kocsiban, és ez egészen így ment addig, amíg ki nem ordítottam magamat az anyukámnak a telefonban este.

​

Természetesen, az összes hotelben csak a baj volt, és elégedetlenség, de addigra már annyira felgyűlt bennem minden, hogy szinte nem is számított.

Aztán miután már azt hittem más baj nem lehet, egy utas azzal hívott fel, hogy a hotel már nem ad reggelre lunchboxot, intézzek nekik én reggelit, menjek oda és vigyek én, vagy vesz ő, csak mondjam meg kinek a nevére kérje a számlát.

Na itt mondtam azt, hogy elmegy mindenki oda, ahonnan jött, és békén hagyhat a picsába.

Azóta persze egy picit jobb lett minden.

Az egyik kollégám segített átvenni tőlem pár hotelt, lássuk be, kezdőként 12 hotel egy napra enyhén szólva is szarosbanánoszabpalacsinta, ami jól odaragad a serpenyőbe, és csak úgy odabassza az ember a tányérra.

Ez a hét, egy icipicit jobban indult, persze most is vannak problémák, de egy icipicit már meg tudom nyugtatni a vendégeket, és természetes kivétel nélkül mindenben segítek, amihez van hatásköröm, és amiben tudok.

A buszon tartott információ átadás még mindig felér egy lámpalázas standup comedy esttel, egyszerűen, amint meglátom a telített autóbuszos vendégeket a kimerült, leszarom csak menjünk már tekintetekkel, elvesztem minden jól betanult szöveget és önkontrollom, és el-elcsukló hangon néha, de végig mondom a szöveget.

Szóval hát még nem telt el az egy hónap, de kijelenthetem, ez nem az a munka, amit örökkön örökké csinálni szeretnék.

Persze rengeteg új tapasztalatot szerzek, találkozom érdekes emberekkel is, a vezetésben már Schummaher vagyok, és a multifunkcionalitás magasfokát űzöm minden percben, de van, amit egyszerűen nem kell erőltetni.

Természetes, ezt a szezont teljesgőzzel végig nyomom, de amint lehet, igyekszem otthon olyan munkát találni, amihez nem kell az összes türelmemet, lelkijelenlétemet, kedvességemet és energiámat kockára tenni.

Semmi másra nem vágyom, mint nyugalomra, és biztonságra.

A tenger azért sokat segít a mentális egészségem megőrzésében, már az is elég, hogy látom magam mellett elsuhanni, miközben teperek a heti 1100 km levezetése közben, és a heti egy-két óra, amit benne és mellette tölthetek, semmi pénzzel nem ér fel. Már a parasztinges barnulásom is egészen jól áll.

Ha szeretnétek később olvasni a könyvemet eddigi életem kalandos utazásairól, kommentben jelezzetek, és jöhetnek a könyvcím ötletek, a nyertesnek kisorsolok majd egy eredeti török gucci szemüveget, és/vagy egy autentikus instant török almateát is.

Szóval ne kíméljetek!

Gondoljatok rám sokat, hogy épelméjűen térjek vissza Szeptemberben Magyarországra, és természetesen egyben is, mert a törökök, még mindig borzalmasan vezetnek annak ellenére, hogy lassan én is egy leszek közülük.

Lassan két hete vagyunk kint, és ezen a héten elkezdődött az igazi munkás élet.

Hétfőn érkezett az első full charterünk, 150 fővel. Ezen az estén, két buszon kellett beszélnem, ekkor meglehetősen izgultam, de ez csak akkor derült ki, miután sietve felpattantam a buszra. Úgyhogy kicsit el-elcsuklott a hangom, mindenesetre emelt fővel jöttem le az utasoktól.

A vezetésről már írtam legutóbb, azóta már sokkal jobban megy, nem igazán gondolkodom azon, hogy baj lehet, így nem stresszelek előre tőle, de azért akadnak pulzust növelő szituációk. De, hozzá kell tennem, hogy már én is kedvesen tologatom le a lassabb sofőröket a belső sávból. Mert, ha menni kell, hát menni kell, főleg az egésznapos talpon levések, és reptérre oda-vissza rohangálások után.

 Azóta érkezett szerdán egy újabb gépünk, ahol már sokkal összeszedettebben kommunikáltam a mikrofonnal, és még vicceket is sütöttem el.

Ma pedig, úgy írom ezt a bejegyzést, hogy túlvagyok az első önálló hoteles napomon. Ugyan, csak 8 hotelbe kellett ellátogatnom, de azért ez is kemény „első napnak” számított.

Kicsit mondjuk elnéztem a menetrendet, plusz egy óra szünetet hagytam magamnak, így mindenhova több, mint időben értem oda. De szerencsére a vendégek rugalmasak voltak, így hamarabb szabadultam.

A legtöbb esetben gördülékenyen mentek a találkozók, de ma is akadt utas, aki nem volt maradéktalanul elégedett pl. a szobájával. Ezt próbáltam megoldani, de sajnos a hotel nem tudott mit csinálni, hiszen azt kapták, amit kifizettek.

Ami nagyon zavar, hogy sajnos sok kérdésre nem tudom a választ. Ez abból fakad, hogy én is kb. annyi információval rendelkezem, mint az utasok, van összesen 25 hotelem, ahol mindent magamnak kell megtudni, mi merre van, mi hogy működik az adott hotelen belül, stb. Erre kaptam is szemforgatásokat, meg megjegyzéseket, hogy na, még ezt se tudod. De mindent megkérdezek, megnézek, és azon vagyok, hogy a vendégeket elégedetten hagyjam magukra. Eddig úgy gondolom ez sikerült is.

Sokat kell beszélgetni az utasokkal, nagy igényük van rá, hogy meséljenek. Akik ismernek, azok tudják, hogy nekem ez nem mindig könnyű, úgyhogy nullhuszonnégyben a komfortzónámon kívül sprintelek kőkeményen.

Rohadt fárasztó, de végülis megéri.

Elég gyakran nem tudnak a hoteldolgozói angolul, így kénytelen vagyok a törököt használni. Ha magamnak intézem a vásárlást, rögtön törökül szólalok meg, hogy gyakoroljam a nyelvet, azonban húzós esetekben mindig először az angoltudásom próbálom bevetni, ugyanis törököt most használom úgy istenigazából beszélt nyelvként, és éles szituációkban, nem írásban. Ez sokkal nehezebb, de sikerül.

Például kedden, kb. este11-re értem haza, mert hoteleztünk. Lefeküdtem, füldugó be, mert egyébként képtelenség a kinti hangzavartól nyugovóra térni. Már éppen lementem alfába, amikor az utolsó gondolatom átfutott az agyamon, hogy vajon mi lesz akkor, ha este hív egy vendég.

Na ebben a pillanatban, nem megcsörrent a telefon?

Rögtön kipattant a szemem, beleszól a fiatalember, hogy éppen az ügyeleten van, egész délután ment a hasa, csináljanak vele valamit, de a nővérke vagy orvos, csak törökül beszél. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, gyorsan kikerestem, hogy mondják a hasmenést, és végül ingyenes infúziókezeléssel sikerült orvosolni ezt a galibát is.

Azért meg kell mondjam stresszes ez a szakma, jócskán, főleg kezdőként.

A bejegyzést a mai nap fénypontjával zárnám.

Az utolsó hotelemben négy fiatallal volt találkozóm, akiknek a kijutása körülményes volt, ezt nem részletezném, és nyilván a késői gép, és érkezés sem segített a helyzeten. De úgy búcsúztak tőlem, hogy miattam sokat javult a véleményük az utazásról, és nekem köszönhetően, már két csillagot szívesen adnak összességében a szervezésre.

Ez azt is elfelejtette velem, hogy majdnem sírva fakadtam a városközpontban, mert képtelenség volt parkolni abban az őrületben, de végül az is csak sikerült oda-vissza keringések és kétidegösszeroppanás között.

Azért hosszú lesz ez a négy hónap, de ha bírom szusszal, még lehet ebből fényes karrier is.

Köszi a figyelmet!

Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, amikor elkerülsz egy ismeretlen helyre, és minden rohadtul idegen, mindent meg kell szokni, fel kell venni a ritmust, be vagytok szarva a gatyátokba rendesen, de valahogy mégis úgy gondoljátok, hogy azon a helyen vagytok, ahol lennetek kell.

Mert én most teljesen ebben a szituációban találtam magamat.

Persze erre nagyjából számítottam, de azért bőven akadnak meglepetések.

Tehát szombat délután megérkeztünk egy kollégámmal, és már a reptéren a harmadik idegenvezető várt minket, akivel megvártuk a velünk érkező utasokat.

Azután tovább mentünk az Antalya-i irodába, ahol átvettük a szezonra kapott autónkat. Nagyon cuki Hyundai, pont ilyet képzeltem.

Ami a vezetést illeti, meglehetősen fenék izzasztó.

Szóval azt tudni kell, hogy Törökországban természetesen létezik a KRESZ, mint olyan, de ha azt mondom, hogy az emberek fittyet hánynak rá, akkor még finoman fogalmaztam.
Egyébként szerencsésen levezettem még a repülés napján, röpke 2,5 óra alatt, és csak egyszer fulladtam le a lámpánál, mert elfelejtettem egyesbe tenni… Természetesen jól ledudáltak.
Általában 50-es, 70-es, és 82-es sebességkorlátozás van, na már most, ezt képtelenség betartani, mert az emberek mennek vagy 100-al (szerintem itt is finomítok), te meg csak lesel, mint Laci a moziban, hogy ezt mégis hogyan.

Én ugyebár Alanyában lakom, az itteni hoteleket kell majd intéznem, azonban heti háromszor át kell „ugranom” Antalyaba, ugyanis onnan indulnak a repülők. Az elmúlt három napban már kb. 700 km-t levezettem, és tegnap már úgy érkeztem haza, hogy egészen élveztem is.

Kezdem megszokni, hogy az emberek a felező vonalon mennek, mert nem tudják eldönteni, hogy melyik sáv tetszik nekik, természetesen index nélkül bevágnak eléd, és nem elég, hogy épp csak arra tudsz figyelni, hogy mi van előtted, mögötted, és ki előz balról, ezek még jobbról is simán bevágnak eléd jelzés nélkül.

Azt már meg sem említem, hogy folyamatosan dudálnak, a sarkon parkolnak, ahonnan képtelenség kilátni, ha át akarsz menni az úton nem engednek el, lazán mennek a korlát melletti sávon, ami nem is út, néhány dinnye leesik a teherautókról, de hát kit izgat.

Valamelyik nap konkrétan lerobbant előttem egy busz, amit alig bírtam kikerülni, mert senki nem akart beengedni a másik sávba, hátulról dudáltak, akkor kicsit belém állt az ideg, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy a törökök jó sofőrök, ha ennyire mernek menőzni.

A lényeg, hogy asszimilálódom, és már én is tudok előzni is.

Az érkezésem napján csak a címet kaptam meg, meg is érkeztem, de nem tudtam pontosan jó helyen vagyok-e. Hívtam a török főnököt, aki várt rám, mondta, hogy itt áll, és abból az irányból jön egy férfi, arra menjek. Megörültem, nagyban integetek a csávónak, visszainteget, mire kiderült, hogy ő nem velünk van, csak jelezte a hölgy, hogy arra menjek.

Mármint eddig annak tűnik, de reménykedem.

Most úgy érzem, ha ezt a négy hónapot túlélem, akkor nincs lehetetlen az életben.

Van ez a töménytelen mennyiségű információ, probléma, nehézség, kérdés, de meg kell oldani, oszt csőváz.

Az első éles bejegyzésemnek most legyen itt a vége, és jelentkezem majd, amint lesz időm megint, bár abból szűkösen csurran cseppen majd, azért igyekszem.

Addig is, görüşürüz.

Egy hónapja megint mélypontra kerültem, mint, ahogy ebben a kiszámíthatatlan és néha kitaszítónak érződő világban mindannyian.

Nem találtam a helyemet.

Sokat szenvedtem az egyetemen, mert úgy éreztem, hogy, amit csinálok, amiért küzdök, az nem én vagyok.

Többen biztos tudjátok, hogy keleti nyelvek és kultúrák, török szakirányon szereztem idén diplomát. Végeláthatatlan küldetésnek tűnt, sok kényszermegállóval, amikért tulajdonképpen végül mérhetetlenül hálás vagyok.

Vegyük például a 2020-as új-zélandi kilenc hónapos kiruccanásomat, ami az eddig eltöltött életem legcsodálatosabb időszakaként él bennem azóta is.
Sok helyen dolgoztam, szereztem tapasztalatot, megismertem új embereket, folyamatosan erősödtem, fejlesztettem az életben való túléléshez szükséges képességeimet.
2016-ban Törökországban önkénteskedtem hat hetet, ami az első önálló utazásom volt, távol mindenkitől.

Általános iskolában rengeteg mindent csináltam, jártam táncolni, focizni, kézilabdázni, zongorára, néptáncra, megfordultam különféle táborokban. Már akkor is írogattam, fotózgattam, gitározni tanultam.

Tulajdonképpen itt kezdődött minden, ami most éppen kitesz engem.

Aztán a gimnáziumi évek alatt többet írtam, a média órák alkalmával még jobban beleszerelmesedtem a mozgó és fénykép világába, akkor valamelyik évben vissza is hívtak a Sárvári Írótáborba.

Az egyetemi időszakban, azonban lekoptak rólam ezek a hobbik, valahogy máshova terelődött a hangsúly, továbbra is írtam, 2019-ben kiadtam az első e-book novelláskötetemet, több helyen megjelent írásom, és 2020-ban a 100 szóban Budapest pályázat legjobb 11 pályázói közé kerültem.

Táncolni már csak bulikban szoktam, de olyankor rengeteg emberrel meg tudok ismerkedni, és kiadhatok magamból mindenfélefajta indulatot, stresszt, mert egyszerűen ez az, amit évekig csináltam.

Folyamatosan építem a régi, és új kapcsolataimat, kilépek a komfortzónámból, bárhol megállom a helyemet, és ennek szerencsére a munkáltatók, munkatársak is hangot adtak.

Elengedhetetlen vagyok.

Aztán persze csak elengednek, mert senki sem pótolhatatlan, de jó érzés tudni, hogy ragaszkodnak az emberhez, nem igaz?

Mindezek ellenére, a legtöbb esetben nem tudom szavakba foglalni, hogy ki vagyok, mit csinálok, mivel foglalkozom, mivel töltöm a szabadidőm. Mert annyi minden érdekel, annyi mindent csinálnék, és próbálom is ki magam, hogy azt nem tudom annyival elintézni, hogy „Ja, egyébként villamosmérnök vagyok.”

Minden alkalommal, amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy de mégis miért PONT a török szakot választottad? Elmesélem azt a kis anekdotát, hogy hát, gimnázium végén nem tudtam eldönteni pontosan mi is szeretnék lenni, és végül úgy határoztam, hogy egy érdekes nyelvszak mellett adom le a voksomat, és később, lehetek fordító, vagy idegenvezető.

És miért pont a török nyelv?

Mert a keresztanyám anno több alkalommal elvitt minket nyaralni oda, és azóta is a rabja vagyok az országnak és a kultúrának.

Azóta elvégeztem egy idegenvezetői képzést is, de valahogy az idő múltával elhalványult bennem ez a tudat, hogy én mindig is ebben az országban, és ezzel szerettem volna foglalkozni.

Most viszont, a hosszú évnyi tanulás, és küzdés után, talán elérkezik az a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy  „Szia, Barbi vagyok, Törökországban idegenvezető, szeretek írni, fotózni, a barátaimmal, családommal lenni.”

Így hát ennek tiszteletére, újra felélesztem Törökülj le mellém blogomat, amit még a 2016-os bodrumi kirándulással indítottam.

Ha minden igaz, június 4-én indulok, Sidébe, vagy Alanyába, de több helyen megfordulok majd elméletileg.

Ismét, már ez a jól ismert kettős érzelem dübörög bennem felváltva, hogy félek is, de iszonyatosan várom ezt az új szakaszt az életemben.

Kalandra fel!

Megint.