Tudjátok, van az az érzés, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy menni kell. Pontosan nem tudod megmagyarázni, hogy miért, vagy egyáltalán hova, csak azt érzed, ha nem lépsz le, életed legnagyobb hibáját fogod elkövetni.

Ezzel pont így voltam én is. Azzal a különbséggel, hogy száz százalékig biztos voltam abban, hogy Törökországba akarok menni.  Lényegében azért, hogy fejlődjek. Nyelvi és érzelmi szinten egyaránt.

Úgy érzem, messzire kell mennem azért, hogy végre megtaláljam magam. Főleg azért, mert a mai társadalom elvárja, hogy 20 éves korára az ember, már komplett jövőképpel álljon elő a diploma után, hogy ő, már akkor tudja mit akar, mit vár az élettől, mit vár magától.

És azt leszámítva, hogy szeretnék a szerelmemmel boldogan élni, és családot alapítani, annál bővebb tervet nem tudok felmutatni és igaz, kicsit odébb van még a diploma, de szeretném úgy megvédeni a szakdolgozatomat, hogy tudom, miért jöttem el idáig.

Ez pedig csak akkor fog működni, ha beleadom saját magamat teljesen. Meg persze, ha nem raknak ki az egyetemről a kedves tanáraim, és engednek levizsgázni. De kétségbeejtően nyugodt vagyok ilyen szempontokból. Nincs mitől félnem azt hiszem.

Azért természetesen majd kiugrom a bőrömből, ha arra gondolok, hogy 11 nap múlva már a repülőn fogok ülni, és megyek egy csomó ismeretlen ember közé, egy ismeretlen helyre, szinte egyedül.

De lesz tenger, és ez önmagában is sokat dob a dolgokon, mert már legalább 2 éve nem voltam sós víz közelében, és kezdtek elvonási tüneteim lenni, mert...

óceán, vagy tenger.. majdnem ugyanaz. nagy-nagy, kék-kék, és VÍZES!

Imádom.

Meg kell, hogy jegyezzem, mégha izgatott is vagyok túlnyomó részben, azért nem minden pillanatom túl rózsás, és nem szívesen gondolok arra, hogy az utolsó hétvégémet fogom otthon tölteni. Az utolsó 11 napból, például kábé 5 napot fogok tölteni a barátommal, és ez eléggé kiidegel. Pláne, ha arra gondolok, hogy másfél hónapot kell túlélni, amikor nagyjából az a négy-öt nap is örökkévalóságnak tűnik, amit én Pesten töltök, ő pedig otthon.  

De biztos vagyok benne, hogy végig tudjuk csinálni ketten. 

Nehéz lesz, de nem fogom megbánni úgy érzem. Mert ez egy életreszóló élmény lesz. És ha netán úgy lesz, ahogy elterveztem, egy mérföldkő lesz az életemben.

Mert nekem csak ennyit kell tennem!