Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Töröküljlemellém

blogavatar

Törökülni fogok. És repülni, meg világot látni. Egyedül. Most először talán igazán.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Követők

VéBarb

Szülinapi különkiadás

Holnap betöltöm a huszonhetet. Mindig súlyos érzéssel tölt el, amikor nem otthon ér utol ez a misztikus nyár végi dátum, valahogy mindig az a megfoghatatlan hiányérzet nehezedik rám, hogy nincsenek körülöttem azok az emberek, akiktől a legtöbb szeretet kapom.

Sok szempontból egy összetett év van mögöttem. Tavaly nyáron kezdtem el dolgozni vendéglátósként, ami természetesen nem a szakmám, és nem az álommunkám volt, de helyt álltam, jó voltam benne, és rájöttem, bárhol is vagyok, az emberek annak a szerethető embernek látnak, aki tényleg vagyok. Ezt persze egy új helyen mindig nehéz elhinni, próbálunk beilleszkedni a közzösségbe amellett, hogy beletanulunk a munkába, hozzászokunk a változásokhoz.

Januárban megszereztem a diplomámat, ami nekem egy kicsit lassabban ment, kezdve attól,hogy nem voltam benne biztos, hogy ez az az út, amit járnom kell, valamint a személyiségemből adódóan nem az eszemre, hanem mindig a szívemre hallgattam, és istenem, de jól is tettem.

Hiszen az élet nem csak abból áll, hogy azt tegyük, amit elvárnak tőlünk, ami szorongást, nehézséget okoz, mindenekelőtt meg kell élni ezt a kurva jelent, amiben vagyunk.

Voltak nehéz családi pillanatok, amik összeroppantottak mindannyiunkat lelkileg, amik újabb bizonytalanságot generáltak, az egyébként sem biztos mindennapjainkban, de elfogadtuk a tényeket, és alkalmazkodtunk.

Az év elején belekerültem egy olyan munkaviszonyba, amibe nem szerettem volna, ami lelkileg szintén a mélybe tiport, mert naív voltam és törékeny, és szüntelenül hittem az emberségben. De segítséggel abból is kikászálódtam.

Sokszor megfordul a fejemben, hogy milyen lenne az életem most, ha pár évvel ezelőtt másképpen döntök. Vajon mi lett volna akkor, ha óvónőnek állok, ahogy anyukám javasolta, mi lett volna akkor, ha fogom magam és ott hagyom az egyetemet, és nem fejezem be, mi lett volna, ha nem vágok bele végtelennek tűnő kalandokba, mint például Új-Zéland is volt, vagy milyen lenne a személyiségem, ha nem éltem volna meg azokat a szerelmeket, fellángolásokat, amik mögöttem vannak.

A konklúzió mindig ugyanaz, minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Most itt vagyok Törökországban, azon a helyen, ahova mindig is vágytam, ahova egyetem óta készültem, ha megengeditek,hogy nyálasan fogalmazzam, jelenleg azt az álmot élem, amire mindig sóvárogtam.

Ez volt a célom. Ezt akartam. Ez a szakmám, ez volt a terv.

De akik olvastátok eddigi írásaimat tudjátok, hogy ez az álom sem fenékig tejfel. Persze elviekben máshogy képzeltem el, voltak elvárásaim, gondolataim arról, hogy milyen lesz élni az 'amerikai álmot'. A valóságban ez más.

Tömör leszek: kurvára kemény.

De így közeledve a két hetes visszaszámláláshoz, kezdem átértékelni az elmúlt három hónapot, amit masszív munkával töltöttem.

Az a rengeteg éjszakai telefonhívás, az utasok által töménytelen mennyiségű bunkóság és utálat, a feszített tempó, hogy mindig menni kell valahova, hogy folyton koncentrálni kell az úton, hogy mindig van határidő, amit be kell tartani, hogy folyamatosan észen kell lenni, konfrontálódni a recepciósokkal, kiküldeni az sms-eket, foglalkozni a panaszokkal, nem aludni eleget, összevissza enni, nem enni, nem pihenni, hogy nincs magamra időm, hogy megint nem vették fel az utast, hogy megint rosszul írtam egy időpontot, hogy azt sem tudom már merre állok arccal.

Mindezek mellett ott van az, hogy a legnagyobb büszkességgel gondolok magamra, hogy a fent felsorolt problémákat megoldottam, hogy segítség voltam, hogy a legtöbb utas azért mégis tisztelettel és hálával fordult felém, hogy értékelték, amikor vért izzadtam azért, hogy nekik jobb legyen. Hogy vettem ezeket az akadályokat, úgy, hogy pár éve még egy beszari kislány voltam, aki nem mert leszólítani egy idegent, hogy megkérdezze, merre van a legközelebbi barkácsbolt. Mondjuk oda nem gyakran járok.

A lényeg az, hogy rengeteget fejlődtem az évek alatt, és emellett a munka mellett erősebbnek érzem magam, mint valaha.

Tudva, hogy velem nem lehet lacafacázni.

És hogy bármire képes vagyok. Felnőttem. De emellett nem felejtettem el az kis nyomi gyerek maradni, aki még mindig visítozik, ha meglát egy pandás videót, akinek bedobogósodik a szíve, ha egy potenciális úriember kisimítja a haját a szeméből, vagy aki lehúz két sört egy hosszú nap után, aki önfeledten rázza a haját a Kiscsillagra, azzal sem törődve, hogy valakire éppen ráborítja a pohara tartalmát (általában magára persze), vagy sírva fakad, ha már minden is túl sok.

Önmagam fejlesztése nem azt jelenti, hogy gyökerestől megváltozom, egyszerűen csak mélyebbre fonódnak a szálaim, és stabilabb lábakon állok.

Persze most, ha hazamegyek egy újabb egetrengető kérdőjel türemkedik majd a fejem fölé, hogy mi lesz ezután.

De megmondom én a frankót, úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.

Na ennyit mára a Barbi Coelho rovatból, további bölcsetelekért, keressetek privátban!

Tovább

Az élet habos oldala...

Eddig főképp csak a nehézségek szembenézéséről számoltam be, ugyanis mint pályakezdő érthető okokból kifolyólag ebből volt több. De így a 8. hét végére már kezdenek elérni a pozitív dolgok is, amik azért meglehetősen sokat segítenek abban, hogy ne csak arra gondoljak, hogy mikor mehetek már végre haza.

Ugye a vezetésről már többször meséltem, de emiatt nap, mint nap hálát adok, hogy ennyi gyakorlatot szerzek benne, egyszerre minden irányra is figyelek, semmi félelem érzet nincs már bennem, ha el kell jutnom helyekre, vagy ha kis utcákban kell randalíroznom. Pár hete meg vettem magamnak egy jack kábelt, amivel rá tudom kötni a telefonom zenéjét a kocsira, úgyhogy teljes flessekben utazom most már mindennap.

Egyre magabiztosabban megy a török nyelv. Ugye, ha dolgokat intézek magamnak, mindig törökül igyekszem megszólalni, amellett, hogy örülnek, és megdicsérnek, mert ugyebár kilométerekről látszik rajtam, hogy nem helyi vagyok, tényleg sokat számít az aktív nyelvhasználat. Van egy problémásabb szállodám is, ahol a menedzser csak törökül beszél, úgyhogy már szobacseréket is le tudok bonyolítani ezen a csodás nyelven. A kolléga már mondta is, hogy ő ad nekem nyelvleckéket, úgyhogy szívesen. Valamint úgy, hogy nap, mint nap hallom a beszédet, megfigyelek beszélgetéseket, keresek új szavakat, egyértelműen csak pluszt ad.

Apropó problémás hotel. Ugyanebben a szállodában volt pár hete egy monumentális kálváriám, ugyanis az 6 db érkezett szobából, az összesben probléma volt, és mindenki szobacserét szeretett volna. Természetesen ez főszezonban felér egy gégemetszéssel műtői tapasztalat nélkül, de azért igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. Na végül nem lett mindenki elégedett, azonban az már nem tőlem függött. Most a további részletekről szintén jogi és egyéb szempontok miatt nem írnék, csak a végkimenetelről.

Volt egy pár, akiknek több problémájuk volt, többször is megizzasztottak rendesen, de végül nagyjából ötször köszönték meg a segítségemet. A hazautazásuk napján kaptam egy sms-t a vendégtől, hogy a nehezen induló nyaralásuk végül nagyon jól alakult, és ezt legfőképp nekem köszönhetik, valamint hálásak azért, hogy egy ilyen lelkiismeretes embert ismerhettek meg bennem, aki 100%-ot beleadott a munkájába, és miattam nem mennek jogi útra. Szóval a sok idiótát azért kiegyenlíti néha egy-egy ilyen pozitív visszajelzés.

Valamelyik nap, az egyik szálloda vendégeit érdekelte a SPA, de angolul nem tudtak, így hát lekísértem őket „ledealelni” a masszázsokat. Olyan jól sikerült, hogy a menedzser felajánlotta, hogy munka után menjek vissza, és engem is megdögönyésznek. Így hát kaptam egy másfél órás komplett kezelést, kezdve szaunával, török fürdővel, ahol leszedték rólam az elhalt hámréteget, habos-szappanos testgyúrással (ezt hívják egyébként hamam-nak), kávéradírozással, egy órás olajos full-body masszázzsal, tehát a lábujjamtól kezdve a fejem tetejéig megdolgoztak, lávakövekkel is, és még a menedzser, (aki egyébként sport masszőr volt a Galata Seraynal) is kiropogtatott. Úgyhogy teljesen kisimultan és relaxálódva távoztam, valamint a lelkemre kötötték, hogy minden héten menjek vissza. Az állandóan talpon lévő testemnek ezt nem kellett kétszer mondani, így ma ismét igénybe vettem a szolgáltatásukat.

Annyira őszintén kedvesek, és nagylelkűek velem, hogy már csak azért is megéri lemennem hozzájuk, hogy kapjak pár pozitív szót tőlük. Persze a babapopsi simaságú bőröm, szétnyűtt hátam rendberakása, és a keringésem beindítása sem elhanyagolható szempont, de mennyivel jobb már az élet, ha az emberek kedvesek, nem igaz?!

Az is tök jó, hogy a kolléganőmmel mindig együtt megyünk a reptérre, és ilyenkor mindig jól kidumáljuk az elmúlt napokat, kipanaszkodjuk magunkat, szidjuk a hülyéket, úgyhogy ez is mindig egy feltöltődési pont a hetekben.

Az is jó, hogy itt a tenger. Múlt héten megint kijutottam egy picikét, nagyjából egy óráig csak lebegtem a vízfelszínén, majd egy órát aludtam a napon.

Annak is örülök, hogy szinte az élet minden területén csak fejlődök az apró, valamint nagyobb probléma vagy szituáció felbukkanásával. Nem csak szakmai szempontból, bár meglehetősen nagy szeletet tesz ki ez is belőle, de önmagam kialakításában, erősítésében is a javamról szolgál ez az időszak. Ahhoz képest, hogy az első pár hétben mennyire összeroppantottak, mostanra sokkal magabiztosabb, és határozottabb vagyok, és nem hagyom, hogy baszakodjon velem akárki. Természetesen az alaplényemen nem változtatott, továbbra is türelmes, készséges, tisztelettudó, és kedves vagyok, és ezen nem is tervezek módosítást végrehajtani.

Na mi jó még itt?

Jó a kaja, jó a levegő, szép a táj, süt a Nap, gyarapszik a tudásom, az emberismeretem, nagyjából az első 5 percből levágom, hogy milyen emberrel állok szemben.

Az is nagyon jó, hogy vannak otthon emberek, akik tartják bennem a lelket, és várnak haza, valamint a tudat, hogy büszkék rám, és büszke vagyok magamra is, hogy bárhol megállom a helyem, amire már egyébként Új-Zélandon is rájöttem, de itt most még világosabbá vált, mert egy egészen más jellegű országban, és munkakörben dolgozom.

Na igen, az is jó, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és bármi rossz is legyen, egyszer úgyis elmúlik, úgyhogy kár aggodalmaskodni.

Azért persze még mindig fel tudják nyomni a pumpát bennem a tudatlan és bunkó emberek, de aztán emlékeztetem magamat arra, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, és a karma majd egyengeti az életüket, ha elválnak útjaink. Szerencsére két hétnél tovább senki nem marad itt. Rajtunk kívül persze.

De a legjobb az egészben, hogy ma már augusztus van, a szezon felén túl vagyok, úgyhogy már csak hat hét maradt a Török Riviérából, és mehetek haza a csillagászati áron számolt gázfűtéses lakásomba.

De jó lesz otthon is.

Mindegy, a lényeg, hogy szeretet legyen, meg baklava, a többi meg majd lesz valahogy.

Tovább

Multifunkcionalitás tetőfoka

Amikor azt mondom, hogy idegenvezető vagyok, az emberek többsége arra gondol, hogy jaj, de jó munka is az, van idő nyaralni, csak vezetni kell a kirándulásokat, eltinglitanglizok, mesélgetek az országról, történelmi helyekről, henyélgetek a tengerparton.

Ehhez képest, heti hét nap reggeltől estig talpon vagyunk, amellett, hogy elvégezzük a kötelező feladatokat, úgymint reptérre menés, utasok fogadása, buszra ültetése, információ átadása, másnap a hotelek bejárása, valamint nullhuszonnégyben elérhetőnek kell lennünk az utasok számára telefonon is. Egy jobb napomon csak 7 hotelbe kell elmennem, ez vezetéssel együtt nagyjából 8 óra, de van olyan nap is, amikor legalább 12 szállodát kell meglátogatni, akkor is, ha az utas arra sem méltat, hogy írjon egy sms-t, hogy nem tart igényt a szolgáltatásaimra. Emellett rengeteg adminisztratív feladatunk van, az otthoni, illetve a törökországi iroda felé, valamint minden este sms-ket kell küldenünk a transzfer indulásáról azoknak az utasoknak, akik másnap kirándulni mennek. És ezeket akkor is el kell küldenünk, amikor éppen a hazainduló vendégekkel foglalkozunk a reptéren. Ja, meg persze a Budapestre menő összes vendégnek is szövegesüzenetet kell küldeni a transzferbusz érkezéséről.

Állandóan függünk valamitől, nincs olyan, hogy ne kellene egyszerre tíz féle dolgot észben tartanunk, és ezek még csak azok a feladatok, amik általánosan kötelezőek. Ezekhez jönnek még pluszban azok, amik a turisták kéréseiből származnak.

Megpróbálom összefoglalni hány munkakört fedek le önnönmagamban.

Tehát először is hotel guide, alias hotel idegenvezető vagyok, aki azért felel, hogy a szállodákban minden rendben legyen az utasainkkal, tájékoztassam őket, és minden kérdésükre választ adjak.

Aztán vagyok még jegyértékesítő, ugyanis tőlem tudják megvenni a vendégek a kinti iroda által forgalmazott kirándulásokat, ezzel egyetemben marketing specialista is, hiszen minden kirándulásról el kell mondanom, hogy miért érdemes menni, és én mit ajánlok a vendégeknek.

Egyszerre vagyok sofőr, hiszen heti 1500 km-ket vezetek, ami nem kis rizikófaktor itt Törökországban.

Programszervező szerepkört is betöltök, hiszen minden alkalommal mérnöki pontossággal kell megterveznem a következő információs órák megtartását úgy, hogy sehonnan ne késsek el, és legyen fél óra ebédszünetem is, hogy ne forduljak le a székről a 10. hotelem után sem.

Akár hiszitek, akár nem, de orvosnak, és gyógyszerésznek is lennem kell, ugyanis vannak utasok, akik engem kérdeznek meg arról, hogy a hányáshasmenésre kapott orvosságokat, milyen adagolással szedjék, annak ellenére, hogy értelemszerűen ráírták nekik a dobozra.

Olyan is van, aki dacol azzal, amikor kerekperec megmondom neki, hogy a biztosítót kell hívni egészségügyi probléma esetén, de neeem, ő köti az ebet tovább a karóhoz, hogy de már pedig ők direkt ilyen biztosítást kötöttek, hogy nekem kell szólni. NA nem.

Ügyfélszolgálatosként is tevékenykedem szabadidőmben, valamint telefonos segélyhívóként, hiszen minden egyértelmű, vagy kevésbé egyértelmű dolog miatt IS engem hívnak. Persze ki mást, ha nem engem, ezzel nincs semmi baj.

Panaszkezelőként főállásban tolom, a héten volt egy olyan kedves esetem, ahol a vendég felhívott a kirándulásra menet, hogy már KÉT ÓRÁJA buszoznak, és még nem értek oda. Ő le akar szállni, kedves Barbara, adja vissza a pénzünket, buszozni máshol is tudunk. Igaz, még csak másfél órája voltak úton, amit mondtam is nekik, és valóigaz, hogy még plusz egy óra várt rájuk, de nem én vezetem a nyamvadt buszt, nem én mondom meg hány hotelnél kell megállni, és azt sem én szabályozom, hogy hol zajlik majd az adott program. De hát kedves Barbara, intézze el nekem, én fizettem magának, fizesse ki a taxinkat hazafele. Persze, mert nyilván én vagyok az irodatulajdonos, és nyilván az én kötelességem kifizetni a „kellemetlenséget”. Aki csoportos kirándulásra fizet be, annak számolnia kell a késésekre, hosszabb transzferutakra. Ezen persze már csak sírva nevetek.

Vagyok még akkor fordító, és tolmács is, például egy párnak segítettem a spa részlegen masszázs időpontokat foglalni. Olyan profin tolták a török wellnesses kollégák az alkudozást, hogy végül 8 kezelést vásárolt a két utas, de úgy nyomták a szöveget és az árakat, kedvezményeket, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Minőségellenőrként akkor kell helyt állnom, amikor a vendégek bevisznek a szobájukba, hogy felmérjem a terepet, hogy valóban olyan bődületesen lakhatatlan, mint ahogy elmesélték.

 

 

A pszichológusi, valamint társalkodónői pozícióért nem fizetnek pluszban, azonban talán ez a legjobban élvezhető része az egésznek, hiszen ilyenkor úgy érzem, hogy megbíznak bennem az utasok, igényt tartanak arra, hogy elmondhassák a bánatukat, hogy kérdezgessenek a kinti életemről, hogy meséljenek kicsit magukról. Ezek legalább emberi pillanatok.

Nem úgy, mint azok, amikor az utas kifizet egy adott összeget, és esetlegesen valamiben elcsúszik az elvárás a kapott szolgáltatástól, és rajtam vezetik le az egész éves feszkójukat, mintha én tehetnék mindenről.

De köszönöm szépen, már ezeket sem igyekszem felvenni.

Egyszónak is száz a vége, idegenvezetőnek lenni iszonyúan fárasztó. És habár tényleg izgalmas, hogy egy másik országban vagyunk, érnek azért impulzusok, tapasztalatok, jó pillanatok, de mit számít ez, ha igazán nincs ideje az embernek kiélvezni mindezt.

Most már másfél hónap eltelt, rohadtul meleg van, és a feladatok csak gyarapodnak, kezdem úgy érezni, hogy jöhetne már a szeptember, mert ennyi szerepkörben lassan előjönnek a skizofrén hajlamaim is.

Azért jó buli na. A vezetés csodálatos. Mármint az autó.

Tovább

Küzdelem a török elemekkel

Lassan a negyedik hetet taposom, mondanám, hogy töretlenül, de sajnos túl vagyok az első mélyponton is. Mindamellett, hogy hétfőtől vasárnapig toljuk az igát szinte megállás nélkül, a vendégek is valahogy nagyon érzik, hol és mikor lehet még egy jó nagyot belém rúgni, földre teperni, hátba vágni egy vaslapáttal, és még a cigicsikküket is elnyomják a nyakamon, persze mind ezt metaforikusan, de meg kell hagyni, hatásos, amit csinálnak.

 Akik ismernek, pontosan tudják, hogy nem én vagyok az az ember, aki jól viseli a konfrontációt, inkább szeretek meghúzódni a sarokban, és csendben figyelni, hogy mi lesz a végeredmény.

Na ezt idegenvezetőként lehetetlenség megcsinálni, hiszen én vagyok az első ember, akihez az utas fordul, ha valami nem tetszik neki. És mit gondolnak ki a felelős ezért?

Hát nyilvánvalóan a nyomorult idegenvezető, aki azt sem tudja abban a percben, hogy milyen napot írunk és hogy hívják.

Múlt hét közepén megtörtem. A vendégek leírhatatlan módon undorítóan beszéltek velem, annak ellenére, hogy minden követ megmozgattam, hogy a kedvükben jártam, és mégis én jöttem ki szarul a szituból. Na erre mit lehet mondani?

Semmit. Egy utasom üvöltve hívott fel, hogy mit képzelek (a pontos részleteket nem fogom itt leírni, valaminek jutnia kell majd az utazásaimról készült könyvembe is), de addig addig kiabált velem, hogy sírva fakadtam.

Jó, persze, ehhez a munkához strammnak kell lenni, pontosan tudom én is, de egyszerűen minden érzés eluralkodott bennem, és hisztérikus sírógörcs jött rám, miközben a többi kedves utasnak tartottam információs órát. Szerencsére, ezek a vendégek nagyon kedvesen bántak velem, vigasztaltak és bátorítottak, de ekkor már az sem segített. Az egész napom el volt cseszve. Így, amikor kiértem egy hotelből, folyamatosan rám tört a zokogás a kocsiban, és ez egészen így ment addig, amíg ki nem ordítottam magamat az anyukámnak a telefonban este.

Természetesen, az összes hotelben csak a baj volt, és elégedetlenség, de addigra már annyira felgyűlt bennem minden, hogy szinte nem is számított.

Aztán miután már azt hittem más baj nem lehet, egy utas azzal hívott fel, hogy a hotel már nem ad reggelre lunchboxot, intézzek nekik én reggelit, menjek oda és vigyek én, vagy vesz ő, csak mondjam meg kinek a nevére kérje a számlát.

Na itt mondtam azt, hogy elmegy mindenki oda, ahonnan jött, és békén hagyhat a picsába.

Azóta persze egy picit jobb lett minden.

Az egyik kollégám segített átvenni tőlem pár hotelt, lássuk be, kezdőként 12 hotel egy napra enyhén szólva is szarosbanánoszabpalacsinta, ami jól odaragad a serpenyőbe, és csak úgy odabassza az ember a tányérra.

Ez a hét, egy icipicit jobban indult, persze most is vannak problémák, de egy icipicit már meg tudom nyugtatni a vendégeket, és természetes kivétel nélkül mindenben segítek, amihez van hatásköröm, és amiben tudok.

 

A buszon tartott információ átadás még mindig felér egy lámpalázas standup comedy esttel, egyszerűen, amint meglátom a telített autóbuszos vendégeket a kimerült, leszarom csak menjünk már tekintetekkel, elvesztem minden jól betanult szöveget és önkontrollom, és el-elcsukló hangon néha, de végig mondom a szöveget.

Szóval hát még nem telt el az egy hónap, de kijelenthetem, ez nem az a munka, amit örökkön örökké csinálni szeretnék.

Persze rengeteg új tapasztalatot szerzek, találkozom érdekes emberekkel is, a vezetésben már Schummaher vagyok, és a multifunkcionalitás magasfokát űzöm minden percben, de van, amit egyszerűen nem kell erőltetni.

Természetes, ezt a szezont teljesgőzzel végig nyomom, de amint lehet, igyekszem otthon olyan munkát találni, amihez nem kell az összes türelmemet, lelkijelenlétemet, kedvességemet és energiámat kockára tenni.

Semmi másra nem vágyom, mint nyugalomra, és biztonságra.

A tenger azért sokat segít a mentális egészségem megőrzésében, már az is elég, hogy látom magam mellett elsuhanni, miközben teperek a heti 1100 km levezetése közben, és a heti egy-két óra, amit benne és mellette tölthetek, semmi pénzzel nem ér fel. Már a parasztinges barnulásom is egészen jól áll.

 

Ha szeretnétek később olvasni a könyvemet eddigi életem kalandos utazásairól, kommentben jelezzetek, és jöhetnek a könyvcím ötletek, a nyertesnek kisorsolok majd egy eredeti török gucci szemüveget, és/vagy egy autentikus instant török almateát is.

Szóval ne kíméljetek!

Gondoljatok rám sokat, hogy épelméjűen térjek vissza Szeptemberben Magyarországra, és természetesen egyben is, mert a törökök, még mindig borzalmasan vezetnek annak ellenére, hogy lassan én is egy leszek közülük.

Tovább

Élesben

Lassan két hete vagyunk kint, és ezen a héten elkezdődött az igazi munkás élet.

Hétfőn érkezett az első full charterünk, 150 fővel. Ezen az estén, két buszon kellett beszélnem, ekkor meglehetősen izgultam, de ez csak akkor derült ki, miután sietve felpattantam a buszra. Úgyhogy kicsit el-elcsuklott a hangom, mindenesetre emelt fővel jöttem le az utasoktól.

A vezetésről már írtam legutóbb, azóta már sokkal jobban megy, nem igazán gondolkodom azon, hogy baj lehet, így nem stresszelek előre tőle, de azért akadnak pulzust növelő szituációk. De, hozzá kell tennem, hogy már én is kedvesen tologatom le a lassabb sofőröket a belső sávból. Mert, ha menni kell, hát menni kell, főleg az egésznapos talpon levések, és reptérre oda-vissza rohangálások után.

 Azóta érkezett szerdán egy újabb gépünk, ahol már sokkal összeszedettebben kommunikáltam a mikrofonnal, és még vicceket is sütöttem el.

Ma pedig, úgy írom ezt a bejegyzést, hogy túlvagyok az első önálló hoteles napomon. Ugyan, csak 8 hotelbe kellett ellátogatnom, de azért ez is kemény „első napnak” számított.

Kicsit mondjuk elnéztem a menetrendet, plusz egy óra szünetet hagytam magamnak, így mindenhova több, mint időben értem oda. De szerencsére a vendégek rugalmasak voltak, így hamarabb szabadultam.

A legtöbb esetben gördülékenyen mentek a találkozók, de ma is akadt utas, aki nem volt maradéktalanul elégedett pl. a szobájával. Ezt próbáltam megoldani, de sajnos a hotel nem tudott mit csinálni, hiszen azt kapták, amit kifizettek.

Ami nagyon zavar, hogy sajnos sok kérdésre nem tudom a választ. Ez abból fakad, hogy én is kb. annyi információval rendelkezem, mint az utasok, van összesen 25 hotelem, ahol mindent magamnak kell megtudni, mi merre van, mi hogy működik az adott hotelen belül, stb. Erre kaptam is szemforgatásokat, meg megjegyzéseket, hogy na, még ezt se tudod. De mindent megkérdezek, megnézek, és azon vagyok, hogy a vendégeket elégedetten hagyjam magukra. Eddig úgy gondolom ez sikerült is.

Sokat kell beszélgetni az utasokkal, nagy igényük van rá, hogy meséljenek. Akik ismernek, azok tudják, hogy nekem ez nem mindig könnyű, úgyhogy nullhuszonnégyben a komfortzónámon kívül sprintelek kőkeményen.

Rohadt fárasztó, de végülis megéri.

Elég gyakran nem tudnak a hoteldolgozói angolul, így kénytelen vagyok a törököt használni. Ha magamnak intézem a vásárlást, rögtön törökül szólalok meg, hogy gyakoroljam a nyelvet, azonban húzós esetekben mindig először az angoltudásom próbálom bevetni, ugyanis törököt most használom úgy istenigazából beszélt nyelvként, és éles szituációkban, nem írásban. Ez sokkal nehezebb, de sikerül.

Például kedden, kb. este11-re értem haza, mert hoteleztünk. Lefeküdtem, füldugó be, mert egyébként képtelenség a kinti hangzavartól nyugovóra térni. Már éppen lementem alfába, amikor az utolsó gondolatom átfutott az agyamon, hogy vajon mi lesz akkor, ha este hív egy vendég.

Na ebben a pillanatban, nem megcsörrent a telefon?

Rögtön kipattant a szemem, beleszól a fiatalember, hogy éppen az ügyeleten van, egész délután ment a hasa, csináljanak vele valamit, de a nővérke vagy orvos, csak törökül beszél. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, gyorsan kikerestem, hogy mondják a hasmenést, és végül ingyenes infúziókezeléssel sikerült orvosolni ezt a galibát is.

Azért meg kell mondjam stresszes ez a szakma, jócskán, főleg kezdőként.

A bejegyzést a mai nap fénypontjával zárnám.

Az utolsó hotelemben négy fiatallal volt találkozóm, akiknek a kijutása körülményes volt, ezt nem részletezném, és nyilván a késői gép, és érkezés sem segített a helyzeten. De úgy búcsúztak tőlem, hogy miattam sokat javult a véleményük az utazásról, és nekem köszönhetően, már két csillagot szívesen adnak összességében a szervezésre.

 

Ez azt is elfelejtette velem, hogy majdnem sírva fakadtam a városközpontban, mert képtelenség volt parkolni abban az őrületben, de végül az is csak sikerült oda-vissza keringések és kétidegösszeroppanás között.

Azért hosszú lesz ez a négy hónap, de ha bírom szusszal, még lehet ebből fényes karrier is.

Köszi a figyelmet!

 

Tovább
«
123