Töröküljlemellém

Van egy-két dolog, amikről eddig még nem volt időm írni, de most ezt szeretném bepótolni.

Először is : Kutyák. 

Az utcán lépten nyomon cuki "kis" kutyák lézengenek, vagy alszanak a fa alatt, vagy süttetik magukat a Napon. Bár inkább hajaznak medvére, egyáltalán nem félelmetesek, meglepően szelídek, barátságosak, és az emberek még ÍGYIS képesek félelem nélkül SÉTÁLNAK az utcán. Nahát. 

Odajönnek hozzánk, odanyomják a buksijukat a lábunkhoz, és csak néznek a nagy boci szemeikkel. Tényleg nagyon cukikák. Ők az utca részei.

A macskákkal is ugyanez a helyzet, csak ők nagyon nem cukik...Ők még a hotelben is mindenhol ott vannak. Pfhuj.

Aztán.

Kaja!

Egyelőre még csak mi vagyunk a hotelben, nincsenek turisták, csak mi önkéntesek. 

Reggelire ezért kiraknak friss,puha zsemléket, joghurtot, párizsit, zöldséget, vajat,jam-et,műzlit. Kábé egy hétig egy marék olívabogyót,natúr joghurtot, paradicsomot,uborkát, esetleg főtt tojást, plusz kis zsemlét ettem, plusz kávét. Most a héten viszont már volt kakaós csiga, úgyhogy a mai reggelim így nézett ki.

Az ebéd és a vacsora viszonylag hasonló. Előételnek kitesznek egy csomó féle-fajta hideg kaját. Saláta, padlizsán, tésztasali, cékla, csicseriborsó, mittomén még mi. Miután ezt megettük, felszolgálják a főételt(miért külön,miért?!).

(ez előétel)

A főétel már kicsit izgisebb, általában próbálnak valami hús félét adni, de ez nem mindig sikerül túl jól. Vannak nagyon izgi ízek, általában valami párolt paradicsomos,paprikás cuccot párolnak össze valami hússal. Meg van ilyen fura máj, vagy tüdő, nem tudom eldönteni, de nagyon rossz íze van, és tuti, hogy nem csirke,nem liba, nem kacsa...de disznó sem lehet, mert szerintem nem szívesen főznek ilyeneket. Úgyhogy tényleg, nem tudom mi az, ők sajnos mindig ott maradnak a tányéromon.

Ez megint előétel, szép zöld.

Egyébként mindenhez ezt a fehér joghurtot eszem, konkrétan MINDENHEZ. Reggel, délben, este. És tegnap nem volt ebédre, teljesen felborult az életem (csak viccelek).De tényleg mindenhez jó.

(reggeli)

Sütik. Pontosan nem tudjuk mik ezek. Az biztos, hogy az egyik mákos,a másik valami brownie féle, van grízes, meg sült puding, meg ilyenek. És káblé az összes nyakon van öntve valami mézes dologgal. Nem mindegyik finom, de ezek például ízletesek. 

Az alkohol egyébként baromi drága. Egy üveg sör például legalább 600 forint és ennél már csak drágább van. És nem, nem a kocsmában ennyi, hanem a SUPERMÁRKETBEN. Ja. 

Végül pedig. Egy kis beszámoló Pamukkale csodálatosságáról.

Vasárnap voltunk oda, 4 órára innen Bodrumtól, elindultunk reggel 6-kor. Ez elég korán van, mert általában 8- fél 9 körül kelünk, és kábé ilyen 12-és 2 között fekszünk le, mikor, hogy sikerül. Mivel nagyjából előtte való nap betegedtem le, alig bírtam aludni, annyira fájt a torkom és folyt az orrom. Úgyhogy az egész 4 órás utat sikerült szinte végig aludnom, az amúgy rendkívül kényelmetlen kis buszon.

Mielőtt még megérkeztünk volna, az egyik orosz szervezőnk, benyögte, hogy ja, amúgy az a terv, hogy este 8 körül indulunk vissza, hogy megnézzük a naplementét, mert, hogy itt biztos másabb lesz. Ja. Hát igen, tehát egy doboz hideg élelemmel(egy zsemle,vaj,paradicsom,fél uborka) vágtunk neki a napnak. (én tök betegen)

Kb. délután 2re mindent sikerült mindenkinek megnéznie, úgyhogy konkrétan  6 órán keresztül nem csináltunk semmit! Csak feküdtünk, lengtünk a baromi melegben, szenvedtünk, és még a sör is ugye nagyjából 1100 ft volt az étteremben. Ja.

Pamukkale. Szó szerinti fordításban gyapotvár-at jelent. ,,. A hófehér mészkőmedencéket a földfelszín alól feltörő, kalcium-hidrogénkarbonátban és szén-dioxidban gazdag, körülbelül 35 °C forrásvíz hozta létre, amikor lezúdult a domboldalon. A helyet már az ókorban is látogatták mint gyógyfürdőt"

A hely, egyébként gyönyörű volt. Van egy hegység vonulat, ami olyan, mintha hó fedné,azt várná az ember, hogy hideg van, de nagyon meleg.

Mivel még nincsen szezon itt sem, ezért egy csomó medencét nem töltöttek meg vízzel, és így le se lehetett menni a "havas" területekre. (de azért a 3500 ft körüli jegyet elkérték:D)

Aztán persze nagy nehezen eltelt a nap, feküdtünk a fűben, aludtunk egyet,  a naplementét ugyan nem néztük, de azért kaptunk belőle mi is.

Úgyhogy este 8-kor, tök betegen, elindultunk haza felé, újabb 4 óra út következett, kevésbé kényelmesen, kevésbé alvósan, nagyon szenvedősen.

Még feltöltök pár szép képet, és mára megint ennyi :)

Ui.: Végül itt egy kis vicces felfedezés a Supermárketben. A Mami Power, ami az energia italok közé volt felsorakoztatva, hosszas nevetés után, nagy nehezen rávettük magunkat, hogy megkérdezzük egyik kis török kísérőnket, hogy mégis mi ez. Ez a kismamáknak van, hogy legyen tejük a szoptatás alatt. Tehát, Mami Power .

Let me see...

Ahhoz képest, hogy sikerült lebetegednem az első héten, jól vagyok :D De még mielőtt bárki is elítélne azért, hogy mégis, hogy sikerült itt a 28 fokban megfáznom, mentségemre legyen, hogy  este felé nagyon lehűlik a levegő, most hidegfront megy rajtunk keresztül, még mindig nincs hideg vízünk(kivéve, ha véletlen akad egy kicsit:D ), tenger mellett nagyon fúj a szél, és ez a hideg-meleg váltakozása kicsit bezavar sok midenkinél. De, ma voltam a gyógyszertárban, hogy majd veszek Coldrexet, persze nem volt, de sikerült megértettnem magam az angolul nem beszélő török gyerekkel a boltban,(aki egyébként szerintem nem értett semmit a gyógyszerekhez), hogy hány darab, mennyibe kerül, kérek e még valamit. Mindezt törökül :D Úgyhogy büszke vagyok. Na persze, nem a srácra :D

Ez a hét egyébként váratlanul gyorsan elszaladt, nem gondoltam volna, hogy megint hétfő lesz egyszer.

Az elmúlt napok arról szóltak, hogy összeszokjon a csapat, megismerjük egymást, közben workshop-ok voltak, hogy mi a csoport, mi a csapat, hogyan kezeljük a konfliktusokat, mi az az önkénteskedés, közben szituációs játékokkal próbálták érthetőbbé tenni.

Egyébként harmincan vagyunk itt önkéntesek, 17 különböző országból. 18-29 év között, de szinte mindenki túl van már a 23-on, így itt én még viszonylag tojás héjjal a seggemen szaladgálok a sok "öregebb" emberke között :D Nem is szeretik, hogy én még most taposom a fiatal éveimet :D

Egyébként, szerencsére többnyire mindenki cukinak tart. :D

Pénteken voltunk bazaar-ban. Ahol gyümölcsöket, fűszereket, magvakat, zöldségeket, török édességeket, sajtokat, tésztákat árultak kiló számra. Nagyon érdekes volt, mert az emberek belenyomták a kezünkbe a fűszert, hogy szagoljuk meg, tényleg nagyon erős illatuk volt, kicsit mondjuk irónikusnak tartottam, hogy az én kezembe levendula került, amiikor alig bírom elviselni az illatát :D, de nem baj. A többi emberke, meg azt a gumis édességet tukmálta, és el kellett venni, különben nagyon csúnyán néztek. Kaptam egy aszalt gyömbért is, amire csak rágás után jöttem rá, hogy mi is, kicsit marta a számat, de finom volt.

Hogy mit látok itt?

Azt, hogy az emberek próbálják eladni azt, amilyük van. Mindegy mi az.            Utazás, textil, szuvenír, fagyi, tengeri szivacs, napszeműveg, táska, vagy bármi. A turistáknak el kell adni,mert nekik van pénzük mindenre. 

Egyébként nagyon kis kedves emberkékkel lehet találkozni, bár nem szabad minden utcán álló, szépen mosolygó, hívogatónak bedőlni, mert képesek és "kizsákmányolnak". De azért előnyünkre szolgál, ha vásárlás közben lebonyolítunk egy kis török párbeszédet, hogy van, honnan jöttünk, örülök a találkozásnak, ilyesmi, mert számíthatunk egy kis engedményre, ez persze nem mindenkinél jön be, de azért érdemes próbálkozni.

Egyben amúgy zavarba ejtő, hogy már méterekkel előbb hozzánk szólnak, és néznek nagy szemekkel, kicsit pajzánul, de tényleg, el kell menni mellettük, sokszor nem is szabad rájuk nézni. Bár ha elmész még egyszer arra, megjegyzik az arcod, és megint invitálnak :D

Bodrum, egyébként kifejezetten egy turiskaközpont, úgyhogy mindenki erre felé orientálódik, az egész olyan, mintha egész évben egy nagy nyaralás lenne. 

Itt azért a nők nem járkálnak lépten nyomon csadorban, de például a reptéren, és tegnap Pamukkaleven voltunk( erre is visszatérek hamarosan) és ott sokan voltak kendőben, hosszú ruhában/nadrágban, de nagyon divatosan öltözködnek ígyis ők is, egyáltalán nem tűnnek boldogtalannak, csak úgy ragyognak a párjuk mellett sokszor, a férfiak pedig gyönyörködnek bennük és arra gondolhatnak, hogy milyen jó lesz otthon, ha leveti magáról ezt a sok mindent, és nézheti tovább.

A reptéren egyébként volt  "kismecset", ahol külön nők, külön férfiak imádkozhattak. Dzsámiban még nem voltam sajnos,de remélem bemehetek majd.

Az a helyzet, hogy kellőképpen itthon érzem már magam, jó, persze nem kint töltöm a napjaimat teljesen a valóvilágban, de amikor kint vagyok, az nagyon tetszik, és nincs bennem félelem. Kivéve az autókat, és a minibuszokat. Na, azok nagyon félelmetesen közlekednek.

Valamiért nem akarja az igazságot, sem az oldal, sem az internet, sem a gépem, úgyhogy holnap egy újabb blog bejegyzéssel jelentkezem. Most pedig mennem kell egy kis pointing game-t játszani a munkatársaimmal.

Hát. (Tudom, hogy így nem kezdünk mondatot. De ezt most így kell. :D)

Amikor ott voltunk a reptéren, még akkor sem fogtam fel igazán, hogy mi történik most velem. Nem éreztem a 6 hétnek a súlyát, hogy most elköszönök, és 1800 km-rel arrébb repülök. Nem értettem. Csak mentem.

​Azért jó érzés volt tudni, hogy hazavárnak majd. Szerintem piszok szerencsés vagyok, talán ezért nem is idegeskedem annyit.

A budapesti repteres csekkolás és bőrönd leadás után(ami, egyébként 20.0 és 8.0 kg lett, se több, se kevesebb, pont amennyi lehetett) azt hiszem túl hamar nyugtáztam el magamban azt, hogy ez könnyen ment, most már nem lehet semmi baj.  Jó, mondjuk a baj, az azt hiszem elég erős kifejezés, mindenesetre, hogy most már minden sinen lesz.

Hát nem volt.

Először is azért, mert késett a gép. Aztán kábé fél óra csúszás után elkezdtünk beszállni. Beszálltunk. De csak nem indultunk. 

Úgyhogy csináltam is selfiet uncsiban. Egyébként épp akkor jött Istanbulba a 100 tagú Cigányzenekar, úgyhogy az ő cimpalmaikat és nagybőgőiket pakolták, azért vártunk még kb. másfél órát a repcsin. Találtam is egy cikket róluk a Pegasus újságban, azért büszkék lehetünk :)

Volt egy vicces sztori, mert Zizitől kaptam kis matricákat, hogy ragasztgassam ki helyekre. Épp, szép nyugodtan nyomtam oda a pici matricát az ablak szélére, amikor megszólalt a kapitány, és csak annyit hallodtam, hogy "BARBARA VÉGH". Hát azt hittem, hogy menten elájulok, tuti megfigyeltek valami kamerával, körbe vizslattam mindent, de nem találtam semmit. Aztán kiderült, hogy csak a szendvicseink miatt mondták be a nevünket.

A bodrumi gépre időben felszálltunk, de ott meg a közlekedési "dugó" miatt nem indulhattunk időbe. Tehét, megint kb fél órát csúsztunk. Na innen jön az izgi.

Leszálltunk ugye a repcsiről. Én utoljára, mert mért ne. Judit eltűnt. Engem felraktak egy buszra, meg még kb 7 embert, de nem volt ismerős senki. Gondoltam, már a többieket elvitték egy másik busszal. De nem. Judit még a bőröndöknél sem volt meg. Gondoltam kint van már, mert ugye ott vannak a buszok. Hát nem volt. Ott álltam, hófehér bőrrel, vörös hajjal, rózsaszín bőrönddel, és a sötétben akkor elég félelmetesnek tűnő török tekintetek két oldalról csak engem néztek. Na akkor ott gyors elslisszoltam oldalra. Felhívtam Juditot ( szerintem kb 300 ftért) és mondta, hogy tök máshol mentek be, eltévedtek, de már jön.

Na de!

A Havas buszunk eltűnt! Ott keringtünk, álltunk, kérdeztünk. Mondták, hogy ide ma már nem jön Havas busz. Hát akkor mi a picsát csináljunk.. Felhívtuk a szervezőnket, mi legyen, már közben taxit próbáltak ránk tukmálni. Menjünk el a busz állomásra, kb 5 perc onnan. Hát oké, aztán az egyik csaj meglátta a Havast, úgyhogy rohant, nehogy elmenjen. Hát még vártunk vagy 30 percet, mire elindultunk végre a városba. Onnan még egy másik kisbusszal cibáltak fel minket a szállodához. Úgyhogy kábé 11 óra út után, elértük a végállomást, a Palm Garden Hotelt.

Nagyon baba egyébként, ilyen görög stílusú, hatalmas területen fut végig. A szoba szerintem kicsit alább van, mint 4*, de szerintem ez a törököknél máshogy megy. 

Este majdnem megfagytunk, ugyanis csak egy lepedő volt takaró funkcióval az ágyunkra terítve,úgyhogy hajnalban vacogva ébredtem. Na mindegy

A víz kb 10 perc után melegszik fel, de na. Hát ez ilyen.

Azért szerintem a kilátás szép, meg úgy ezeket leszámítva minden.

Ma még szabadnapunk van, reggeli után lementünk napozni. A víz a medencében még elég hideg, úgyhogy az egyikbe kb combikáig belementem, de aztán kijöttem mert jéghideg volt. De a Nap elég fincsi már most is. 

Az ebédnél csomó zöldség volt, meg most még ilyen fix főételt kapunk, az így nézett ki, az íze kicsit jobb volt

A sütikék azért finibbek voltak.

Hát eddig így állunk. Ez most egy kis helyzetjelentés volt, hogy élek, ragyogok, kezem, lábam a helyén, meg a fejem is megvan szerencsére.

Hát nagyon úgy néz ki, hogy holnap megállíthatatlanul felszállok az Istanbuli repülőre, ahol négy óra várakozás után elindulunk Bodrumba, projektünk színhelyére.

Meg kell hagyni, ez a csomagolás korántsem volt olyan egyszerű, mint képzeltem. Azért másfél hónapra becsomagolni, cakkumpakk 28kgal, az nem semmi, de tényleg. Főleg egy lánynak.

Mert, hogy még egy igényesebb fiú is megoldja a heti 5pólót két nadrágot, az alsógatyák ki-be fordítgatását, én addig beleborzongtam a gondolatba is, hogy minden héten ugyanazokban a ruhákban legyek. Hát tuti nem. Úgyhogy kicsit megnehezítettem a sorsom,de azért megéri szerintem.

Úgyhogy holnap délben, már a repülőn fogok ülni. És holnap ilyenkor már a bodrumi ágyamba fogok kidőlni.

Itt hagyok csapot, papot. Ebbe eddig bele se gondoltam. Kint egy teljesen új világ vár rám, vagy mi a fene.

De azt hiszem erre van most szükségem. Kiszakadni innen, az egyetemből, a napjaimból, hogy felkelek, iskolába megyek,tanulok, élek, de közben nem történik semmi igazán. ,,Rázz fel, ha alig élek rázz fel,hogyha félek, rázz fel, szépen kérlek, rázzál végre fel."   Csak hogy a Group Therapytól idézzek.

Fel kell, hogy rázzanak, fel kell, hogy rázzam magam. Hát én akkor felrázom magam igazán!

Izgulok-e?

Naná!

Félek-e?

Hogy a viharba ne?

Tudom, hogy milyen lesz?

Igen!

Ferge- most figyelj! TEGES!

Tudjátok, van az az érzés, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy menni kell. Pontosan nem tudod megmagyarázni, hogy miért, vagy egyáltalán hova, csak azt érzed, ha nem lépsz le, életed legnagyobb hibáját fogod elkövetni.

Ezzel pont így voltam én is. Azzal a különbséggel, hogy száz százalékig biztos voltam abban, hogy Törökországba akarok menni.  Lényegében azért, hogy fejlődjek. Nyelvi és érzelmi szinten egyaránt.

Úgy érzem, messzire kell mennem azért, hogy végre megtaláljam magam. Főleg azért, mert a mai társadalom elvárja, hogy 20 éves korára az ember, már komplett jövőképpel álljon elő a diploma után, hogy ő, már akkor tudja mit akar, mit vár az élettől, mit vár magától.

És azt leszámítva, hogy szeretnék a szerelmemmel boldogan élni, és családot alapítani, annál bővebb tervet nem tudok felmutatni és igaz, kicsit odébb van még a diploma, de szeretném úgy megvédeni a szakdolgozatomat, hogy tudom, miért jöttem el idáig.

Ez pedig csak akkor fog működni, ha beleadom saját magamat teljesen. Meg persze, ha nem raknak ki az egyetemről a kedves tanáraim, és engednek levizsgázni. De kétségbeejtően nyugodt vagyok ilyen szempontokból. Nincs mitől félnem azt hiszem.

Azért természetesen majd kiugrom a bőrömből, ha arra gondolok, hogy 11 nap múlva már a repülőn fogok ülni, és megyek egy csomó ismeretlen ember közé, egy ismeretlen helyre, szinte egyedül.

De lesz tenger, és ez önmagában is sokat dob a dolgokon, mert már legalább 2 éve nem voltam sós víz közelében, és kezdtek elvonási tüneteim lenni, mert...

óceán, vagy tenger.. majdnem ugyanaz. nagy-nagy, kék-kék, és VÍZES!

Imádom.

Meg kell, hogy jegyezzem, mégha izgatott is vagyok túlnyomó részben, azért nem minden pillanatom túl rózsás, és nem szívesen gondolok arra, hogy az utolsó hétvégémet fogom otthon tölteni. Az utolsó 11 napból, például kábé 5 napot fogok tölteni a barátommal, és ez eléggé kiidegel. Pláne, ha arra gondolok, hogy másfél hónapot kell túlélni, amikor nagyjából az a négy-öt nap is örökkévalóságnak tűnik, amit én Pesten töltök, ő pedig otthon.  

De biztos vagyok benne, hogy végig tudjuk csinálni ketten. 

Nehéz lesz, de nem fogom megbánni úgy érzem. Mert ez egy életreszóló élmény lesz. És ha netán úgy lesz, ahogy elterveztem, egy mérföldkő lesz az életemben.

Mert nekem csak ennyit kell tennem!